Fűben, fában, versben, dalban II.

Advent

Rendhagyó napló – 2. hét – Advent első vasárnapjáig

Hétfő

„A városban könnyű, könnyű boldognak látszani,

pedig tilos a gyepre lépni, tilost jelez a lámpa szeme.

Tilos, tilos, tilos: ki jön velem játszani?

Sapkám hova lett? és én még megvagyok-e?”

(Weöres Sándor)

 

Kedd

„Ha álom ez élet: mért nem jön az óra,

Mely fölébresszen egy boldogabb valóra?

Mért hogy ennyi rémes, gyötrő álomlátás

Eszméletre nem hoz, csattogás, villámlás?

S ha élet ez álom: miért oly zsibbatag?

Kimerült, kifáradt, egykedvű, sivatag?

Bánatból, örömből az örömrész hol van?

Tűrést a cselekvés mért nem váltja sorban?”

(Arany János)

 

 

Szerda

„E gyötrött földi-hüvelyt áldom,

Mert ha szól hozzá az Élet hangja,

Hegyezi beteg fülét

S fiatalon fogadja.”

(Ady Endre)

 

Csütörtök

„Álomlátás után

Hajnal, ha kél

Kínos kővánkosom

Megáldom én.

Templommá szentelem,

Hogy fájdalmas szívem

Uram, hozzád vigyen,

Mindig feléd!”

(422. Református ének)

 

Péntek

„Ha magasabbra vágysz, nyugtalan szivvel

Indulj el ameddig nem késõ

Látványos ugrásra nem számíthatsz már

De vár rád a következõ lépcsõ

Ne állj meg soha, ne állj meg soha már

Ha elindultál ne állj meg soha már!”

(Korál)

 

Szombat

„Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy bennetek lakik,

az bizonyos.

Minden reggel hideg vizben fürdetem gondolataimat, igy lesznek frissek

és épek.

A gyémántból jó, meleg dalok nőnek, ha elültetjük a szívünk alá

Akadnak olyanok, akik lovon, autón és repülőgépen is gyalog vannak,

én a pacsirták hajnali énekében heverészek, mégis túljutottam

a szakadékon

Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan őrizzük meg,

hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.”

(József Attila)

 

Vasárnap

„Valaki értem imádkozott,

Talán apám, anyám régen?

Talán más is, aki szeret.

Jó barátom vagy testvérem?

Én nem tudom, de áldom Istent,

Ki nékem megváltást hozott,

És azt, aki értem csak

Egyszer is imádkozott.”

(Reményik Sándor)

Áldott adventi időt kívánok!

Fűben, fában, versben, dalban

fűszer

Napló

Hétfő

„Harminchat fokos lázban égek mindig

s te nem ápolsz, anyám.”

(József Attila)

 

Kedd

„Egy gondolat bánt engemet:

Ágyban, párnák közt halni meg!

Lassan hervadni el, mint a virág,

Amelyen titkos féreg foga rág;

Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,

Mely elhagyott, üres szobában áll.

Ne ily halált adj, istenem,

Ne ily halált adj énnekem!”

(Petőfi Sándor)

Szerda

„Egyszer ismeretlen távolba vágyom,

máskor megriaszt egy álom,

hogy a hang,

hogy a csend,

hogy a fény,

hogy a tűz,

már nem vigyáz e cseppnyi földre,

s el kell mennünk mindörökre.”

(Sztefanovity Dusán, Presser Gábor)

Csütörtök

„Valaki mondja meg, milyen az élet,

Valaki mondja meg, mér’ ilyen,

Valaki mondja meg, mér’ szép az élet,

Valaki mondja meg, miért nem,

Valaki mondja meg, a hosszú évek,

Mért tűnnek úgy, mint egy pillanat,

Valaki mondja meg, mi az, hogy elmúlt,

Valaki mondja meg, hol maradt.”

(Adamis Anna, Presszer Gábor)

Péntek

„Mellettük a cipőjük, a ruhájuk

s ők egy szobába zárva, mint dobozba,

melyet ébren szépítnek álmodozva,

de – mondhatom – ha igy reá meredhetsz,

minden lakás olyan, akár a ketrec,

Egy keltőóra átketyeg a csöndből,

sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl

és az alvóra szól a

harsány riasztó: «ébredj a valóra».

A ház is alszik, holtan és bután,

mint majd száz év után,

ha összeomlik, gyom virít alóla

s nem sejti senki róla,

hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.”

(Kosztolányi Dezső)

 

Szombat

„Ősz húrja zsong,

Jajong, busong

A tájon,

S ont monoton

Bút konokon

És fájón.

S én csüggeteg,

Halvány beteg,

Míg éjfél

Kong, csak sirok,

S elém a sok

Tűnt kéj kél.

Óh, múlni már,

Ősz! hullni már

Eresszél!

Mint holt avart,

Mit felkavart

A rossz szél…”

(Paul Verlaine/Tóth Árpád ford.)

Vasárnap

„Kék, piros, sárga, összekent

képeket láttam álmaimban

és úgy éreztem, ez a rend –

egy szálló porszem el nem hibbant.

Most homályként száll tagjaimban

álmom s a vas világ a rend.

Nappal hold kél bennem s ha kinn van

az éj – egy nap süt idebent.”

(József Attila)

Agónia

November

 

Zilált kis életébe befészkel a szunnyadó idő.

Teng leng a múlt, a jelen, s a kiszámíthatatlan jövő.

Sötétlő selyem köntösbe burkolózik november.

Kínok halmaitól, s hamvaitól búcsúzik az ember.

Szederjes bőrén áthatol a dermesztő hideg,

s ellenállásban pattan el sok, megfeszített ideg.

Kimerülve, kisemmizve, elnyúlva remeg

gyermeteg; elernyed, s fájdalma bent reked.

Viharos lökésekben öntözi hideg verejték,

csontig hatoló fájdalom emészti egész testét.

Menni, menni! – zihálja Keserűség

Maradni, maradni – dúdolja Reménység

 

Liftajtó

20141113_101826

Fotó: Szent-László Kórház, 2014.11.13.

Nehéz ügy, amikor a liftajtóban kell a szeretett személytől elköszönni, akár elbúcsúzni.

A sebész mindent elmagyarázott, kértem, hogy tegye a dolgát. (Már megint ismétlem önmagamat, mégis, a mai mondandómhoz ez hozzá tartozik.) Én nem vagyok orvos, tehát amit a gyógyítás során az orvosnak kell elvégeznie, ahhoz én nem értek, nem ugorhatok be helyettük.  Bíztam a kórházi személyzetben. Nem azért, mert azt mondták, hogy így kell érezni. Azért, mert valami belülről azt súgta, hogy a kezelés menetét tekintve ez a legtöbb, amit tehetek: hogy táplálom magamban a bizalmat, annak minden irányában.

Bízok valami felsőbb, isteni rendben, bízok másokban, bízok magamban.

Ez lenne az ideális kép, azonban a napi történések könnyen kibillentettek. Sokszor elkeseredtem, sokszor voltam dühös, sokszor fojtottam magamba a sírást. Valahogy mégis mindig visszatért a gondolat, hogy az orvoslás nem az én feladatom. Ugyan hogyan érintette volna a kezelés alatt álló gyermekem lelkivilágát, ha azt sugallom neki, hogy az itt dolgozó szakemberektől ÉN jobban tudom, hogy mit kell tenni? Majd én megmondom a tutit.

Igen, nekem, s főként az egómnak biztos jót tett volna, ha kiharcolom, hogy a sebészi beavatkozáshoz még tovább kísérjem, mint ahogy a kórházi rend leírja, vagy akár be is menjek, legyek én a hős. Mennyire jó lenne, elmondani, hogy elértem, hogy végig vele lehessek, mindig, mindenütt. Ez a történet azonban nem kizárólag rólam szól.

Mégis, nem egyszer, nem kétszer, ott álltam bambán a lift ajtóban. Már köszönni se tudtam neki, hiszen addigra hatott a bódító szer.  Összecsukódtak az ajtók előttem, s akkor úgy éreztem, kifosztottak, egyenesen kisemmiztek. Időbe telt, mire felocsúdtam. Remegő ajkakkal, kiszáradt torokkal, összeszűkült gyomorral kerestem valami elfoglaltságot. Sokszor menekültem keresztrejtvény fejtésbe. Gyakran előfordult, hogy telefonáltam egy közelben levő ismerősömnek, hozzon már egy automatás kávét.

Amikor már ez sem segített, autogén tréninget hallgattam a parkban a telefonomon.

Amiért mindezeket leírtam, annak napi aktualitása is van. Mondhatnám, hogy el sem tudom képzelni, mit éreznek manapság azok az emberek, akiknek a hozzátartozói bekerülnek a kórházba és nem tudják látogatni, nem tudják megölelni őket, nem tudják mi lesz velük. Sajnos nagyon is tudom, gyakran tapasztaltam magam is. Azt is láttam, mennyire szenvednek olykor a családtagjaim, mert ők még annyit sem tartózkodhattak a közelében, mint ahogy az megadatott nekem. Igen, megadatott, mert minden egyes percet, amit vele tölthettem, ajándéknak tekintek.

Pont ezért törekedtem arra, hogy azt tegyem, ami az én dolgom. Erősítsem magamat annyira, hogy amikor rám van szükség, akkor igazán mellette lehessek. Ez a mellette levés néha pillanatokban, percekben, napokban, hetekben volt mérhető.

Mélyen együtt érzek tehát azokkal, akik a biztonsági ajtón túl már nem kísérhetik, nem látogathatják szeretteiket.

Mégis, miután el tudtak válni, és kiakadás nélkül, békességgel a szívükben hagyták, hogy a kórház dolgozói elvégezzék, amit kell, na azt követően kapcsolhat be az, amit én egészséges önzőségnek hívok: kényeztessék magukat egy baráti öleléssel, egy telefonhívással, egy finom, habos kávéval, zenével. Keressék, hogy milyen módon tudnának megnyugodni a hirtelen támadt kifosztottságtól, kisemmizettségtől.

Aki ismeri a temperamentumomat, sejtheti, hogy nekem  egy kiadós sírás is jót tett néha a park egyik távolabbi szegletében. Ennek is örültem. Egy újabb ajándék a sorstól, hogy kimehettem a parkba, hogy  ezt megtehettem.

Ezt a bejegyzést a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet oldalán megjelent bejegyzés olvasása után írtam. Magam is voltam a vendégük, szerencsére csak ambulánsan, rövid időre. Hálás vagyok, hogy gyorsan és szakszerűen elláttak, hogy ma is végzik az ember feletti megterheléssel járó munkájukat.

Hálás vagyok azért is, hogy az engem kísérő hozzátartozóm higgadtan várakozott, s nekem, akkor mint páciensnek nem kellett még őt is nyugtatgatnom.

/Ajánlott link:    https://www.facebook.com/kardio.hu/photos/a.496639687558148/737741250114656  /

Elég volt a tudat, vagy inkább az érzés, hogy mellettem áll. A gyermekeink is érzik ezt, akkor is, ha fizikailag nem tudunk elég közel lenni hozzájuk.

Tudom, hogy az én gyermekem is érezte mindazoknak az embereknek a támogató szeretetét, akiknek nem volt lehetőségük őt látogatni, csak távolból gondolhattak rá. Sokat beszélgettünk erről. Ez a távolból áramló szeretet is megérkezett hozzá, ami mérhetetlenül sokat jelentett neki. Köszönet ezért is Mindnyájatoknak.

Mivel ezen a ponton nehéz folytatni az írást, idézek inkább valakit:

“Kibírhatatlan!” mondjuk – és kibírjuk. – Fodor Ákos

Spórolás kontra befektetés

Krizantém

A piskóta sütés különleges tevékenység. Mindig irigyeltem szüleim, nagyszüleim tortáit azzal a finom puha, szinte olvadó, de mégis tartással rendelkező tésztával.

Többször nekirugaszkodtam már, hogy gyorsan készítek én is valami piskótás sütit. A várt eredmény rendre elmaradt, a minőség meg se közelítette a gyermekkoromban a falubeli lakodalmak során elfogyasztott tortakölteményekét.

Mi lehet a baj? Nem megy nekem ez a piskótasütés? Dehogynem.  Nemrég rájöttem, pontosabban beláttam, hogy a baj abból eredhet, hogy nem követtem pontosan a receptet, sem a sorrend, sem a mennyiségek tekintetében.  Amikor aztán megadtam a módját, külön habbá vertem a fehérjét, utána adagoltam a megadott rendben a többi, előírt hozzávalót, akkor végre sikerült. Megérte a fáradozást, a rá szánt időt, mert meghozta a várva várt eredményt. Nagyon örültem neki. Olyan lett az állaga, az íze, a tapintása, tehát a kül- és a beltartalma egyaránt, ahogy az egy piskótához méltó.

Erről a sorrendiségről, és az összetevők adagolásáról jutott eszembe, hogy a gyermekek mozgás fejlődése esetén is megvannak azok a lépések, amelyeket, ha a kisgyermek sorrendben végig csinál, akkor az jó hatással lehet a későbbi tanulmányi eredményére, viselkedésrére.

Mivel ezt a szakember tőlem frappánsabban megfogalmazza, hiteles forrásból idézek és egyben ajánlom is a kisgyermekes szülőknek a következő témában és a megadott honlapon elmélyedni:

„Ha a szülők ismerik a fejlődés alapvető törvényszerűségeit, akkor figyelni tudnak arra, hogy a gyermek minden fejlődési fázison megfelelő módon áthaladjon, és ne alakuljon ki az idegrendszeri éretlenség. Minél korábban kezdődik a gyermekek játékos fejlesztése, annál sikeresebben előzhetők meg az anyanyelvi, a gondolkodási, a tanulási és a magatartási nehézségek vagy a súlyosabb zavarok.” (Forrás: http://www.gyermekmozgasfejlesztes.hu/)

Hogy jön ez ide Mindenszentek napján, Halottak napja előtt?

Mi köze ennek Bogihoz?

Nos az, hogy a fizikai szinten megjelenő rendtől eljutottam a lelki dolgainkhoz.

Messziről indulok.

Gyermekkoromban, édesapám temetésén feketében voltam, annak rendje módja szerint. Azt követően csak egy fekete szalagot hordtam a szetteremen (nem a kutyuson ::) , hanem elöl gombos kardigánomon, vidékünkön használt régies szóval), vagy a kabátomon. Szó szerint utáltam. Hátrányos megkülönböztetésnek éreztem. Bélyegnek.   10 éves létemre nem is volt ezekben az érzésekben semmi különös. Méltatlanul néztem még azt is, hogy sok felnőtt közeli rokon hetekig, hónapokig feketében jár. Minek ez a külsőség, úgyis minden belül zajlik.

40 év kellett ahhoz, hogy megértsem a kultúránkban a fekete ruhának, mint a gyász kifejezésére hordott viseletnek a jelentőségét. Tekintsünk el most azoktól a személyektől, és tartsuk tiszteletben azokat, akiknek arcvonásaik, vagy alkatuk, vagy bármi egyéb miatt jól áll a fekete szín és hétköznap is szívesen hordják.

Bogi temetése után egy darabig, talán csak napokig jártam feketében. Aztán már csak fekete pólót hordtam, valami színes pulóverrel, vagy inggel. Később azt se. Rövid idő alatt megszabadultam a fekete ruhától. Megint csak bélyegnek éreztem. Le vele! Én rám ne nézzen „úgy” senki. Egy-két ilyen pólót el is ajándékoztam. Meghagytam párat, hátha újabb temetésre kéne mennem.

Eljött 2020. október 30. napja, amikor fekete pólót vettem, fehér pulóverrel. Aztán beköszöntött október 31. napja is, ekkor talpig feketébe öltöztem. Igényeltem ezt a színt. Így jártam, jártuk végig a hozzátartozók és rokonok, ismerősök sírhelyét és róttuk le a kegyeletet.

Mostanra, ennyi idő elteltével értettem meg igazán, hogy a gyász egyes szakaszaival sem lehet spórolni. Én már az elsőn spórolni akartam, amit rosszul tettem. Akkor nem számítottam arra, hogy később, milyen erővel tud feltörni a belül lappangó érzés, az, hogy „ne kérdezz, ne mondj semmit, nyugalomra van szükségem”. Röviden, hogy „átalakítás miatt zárva tartok”.  Azzal sem számoltam, hogy a lappangó és gejzírként feltörő érzéseket mekkora erőfeszítésbe telik a helyükre tenni.

Azt mondom hát, az előbbi tapasztalat birtokában, hogy ne spóroljunk a lelki dolgainkkal, tegyünk meg érte minden tőlünk telhetőt, a szükséges rendben, hiszen ez lehet az egyik legnagyobb befektetésünk a jövőbe.