Fotó: Szent-László Kórház, 2014.11.13.

Nehéz ügy, amikor a liftajtóban kell a szeretett személytől elköszönni, akár elbúcsúzni.

A sebész mindent elmagyarázott, kértem, hogy tegye a dolgát. (Már megint ismétlem önmagamat, mégis, a mai mondandómhoz ez hozzá tartozik.) Én nem vagyok orvos, tehát amit a gyógyítás során az orvosnak kell elvégeznie, ahhoz én nem értek, nem ugorhatok be helyettük.  Bíztam a kórházi személyzetben. Nem azért, mert azt mondták, hogy így kell érezni. Azért, mert valami belülről azt súgta, hogy a kezelés menetét tekintve ez a legtöbb, amit tehetek: hogy táplálom magamban a bizalmat, annak minden irányában.

Bízok valami felsőbb, isteni rendben, bízok másokban, bízok magamban.

Ez lenne az ideális kép, azonban a napi történések könnyen kibillentettek. Sokszor elkeseredtem, sokszor voltam dühös, sokszor fojtottam magamba a sírást. Valahogy mégis mindig visszatért a gondolat, hogy az orvoslás nem az én feladatom. Ugyan hogyan érintette volna a kezelés alatt álló gyermekem lelkivilágát, ha azt sugallom neki, hogy az itt dolgozó szakemberektől ÉN jobban tudom, hogy mit kell tenni? Majd én megmondom a tutit.

Igen, nekem, s főként az egómnak biztos jót tett volna, ha kiharcolom, hogy a sebészi beavatkozáshoz még tovább kísérjem, mint ahogy a kórházi rend leírja, vagy akár be is menjek, legyek én a hős. Mennyire jó lenne, elmondani, hogy elértem, hogy végig vele lehessek, mindig, mindenütt. Ez a történet azonban nem kizárólag rólam szól.

Mégis, nem egyszer, nem kétszer, ott álltam bambán a lift ajtóban. Már köszönni se tudtam neki, hiszen addigra hatott a bódító szer.  Összecsukódtak az ajtók előttem, s akkor úgy éreztem, kifosztottak, egyenesen kisemmiztek. Időbe telt, mire felocsúdtam. Remegő ajkakkal, kiszáradt torokkal, összeszűkült gyomorral kerestem valami elfoglaltságot. Sokszor menekültem keresztrejtvény fejtésbe. Gyakran előfordult, hogy telefonáltam egy közelben levő ismerősömnek, hozzon már egy automatás kávét.

Amikor már ez sem segített, autogén tréninget hallgattam a parkban a telefonomon.

Amiért mindezeket leírtam, annak napi aktualitása is van. Mondhatnám, hogy el sem tudom képzelni, mit éreznek manapság azok az emberek, akiknek a hozzátartozói bekerülnek a kórházba és nem tudják látogatni, nem tudják megölelni őket, nem tudják mi lesz velük. Sajnos nagyon is tudom, gyakran tapasztaltam magam is. Azt is láttam, mennyire szenvednek olykor a családtagjaim, mert ők még annyit sem tartózkodhattak a közelében, mint ahogy az megadatott nekem. Igen, megadatott, mert minden egyes percet, amit vele tölthettem, ajándéknak tekintek.

Pont ezért törekedtem arra, hogy azt tegyem, ami az én dolgom. Erősítsem magamat annyira, hogy amikor rám van szükség, akkor igazán mellette lehessek. Ez a mellette levés néha pillanatokban, percekben, napokban, hetekben volt mérhető.

Mélyen együtt érzek tehát azokkal, akik a biztonsági ajtón túl már nem kísérhetik, nem látogathatják szeretteiket.

Mégis, miután el tudtak válni, és kiakadás nélkül, békességgel a szívükben hagyták, hogy a kórház dolgozói elvégezzék, amit kell, na azt követően kapcsolhat be az, amit én egészséges önzőségnek hívok: kényeztessék magukat egy baráti öleléssel, egy telefonhívással, egy finom, habos kávéval, zenével. Keressék, hogy milyen módon tudnának megnyugodni a hirtelen támadt kifosztottságtól, kisemmizettségtől.

Aki ismeri a temperamentumomat, sejtheti, hogy nekem  egy kiadós sírás is jót tett néha a park egyik távolabbi szegletében. Ennek is örültem. Egy újabb ajándék a sorstól, hogy kimehettem a parkba, hogy  ezt megtehettem.

Ezt a bejegyzést a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet oldalán megjelent bejegyzés olvasása után írtam. Magam is voltam a vendégük, szerencsére csak ambulánsan, rövid időre. Hálás vagyok, hogy gyorsan és szakszerűen elláttak, hogy ma is végzik az ember feletti megterheléssel járó munkájukat.

Hálás vagyok azért is, hogy az engem kísérő hozzátartozóm higgadtan várakozott, s nekem, akkor mint páciensnek nem kellett még őt is nyugtatgatnom.

/Ajánlott link:    https://www.facebook.com/kardio.hu/photos/a.496639687558148/737741250114656  /

Elég volt a tudat, vagy inkább az érzés, hogy mellettem áll. A gyermekeink is érzik ezt, akkor is, ha fizikailag nem tudunk elég közel lenni hozzájuk.

Tudom, hogy az én gyermekem is érezte mindazoknak az embereknek a támogató szeretetét, akiknek nem volt lehetőségük őt látogatni, csak távolból gondolhattak rá. Sokat beszélgettünk erről. Ez a távolból áramló szeretet is megérkezett hozzá, ami mérhetetlenül sokat jelentett neki. Köszönet ezért is Mindnyájatoknak.

Mivel ezen a ponton nehéz folytatni az írást, idézek inkább valakit:

“Kibírhatatlan!” mondjuk – és kibírjuk. – Fodor Ákos