A hintaágyban pihenek, hallgatom, ahogy az esőcseppek elérik a kikészített vízgyüjtő edényeket. Lili kutyus kitartóan őriz engem (“ezen a világon”).

A névnapod közeledtével egyre gyakrabban gondolok rád.

8 éve még abban hittem, hogy meggyógyulsz, felépülsz. Azért is vettünk egy szép nagy hintaágyat, hogy a steril boxbeli hosszú bezártságod után minél többet levegőzhess. A terasz aljzatát is ezért újítottuk fel. Te egy széken ülve figyelted a munkálatokat. Az arcodat maszk borította, a kezedet kesztyű fedte. Mindig váltóruhában jöttél ki a szobádból, hogy oda aztán a lehető legkevesebb szennyeződés kerüljön be, amikor visszatérsz.
A terasz felújítását pont a szülinapomon fejeztük be. Idő közben az 50-en is túl jutottam. Gyakran teszem fel magamnak a kérdést, hogy ez idő alatt tanultam-e valamit a tapasztalataimból, hitben megerősödtem-e?
Ez utóbbira nem tudok őszintén egyértelmű igennel válaszolni. Ha visszatekintek, azt látom, hogy sok olyan dolog történt, ami megrendítette a hitemet, bár egyik sem ért fel annak a fájdalomnak a megrázó erejével, amit az elvesztésed jelentett.
Hogy mik voltak ezek a rengések? Néha csak az egyszerű emberi gyarlóságok megtapasztalása. A “teher alatt nő a pálma” és a “fejben dől el” tipusú megjegyzések.
Aztán ott van az újbóli és újbóli újrakezdés fáradalma, vagy akár egy-egy munka eredményének az elmaradása, csalódások embertársakban. A sok-sok elkezdett, befejezetlen terv. Sorolhatnám. Ezek mind-mind csorbították a hitemet, a reményemet, s a szeretet kifejezését. Azért a kifejezését, mert a szeretet maga, az megmarad, tényleg, csak sokszor a jelmez mögött észrevétlenül.
S mivel megmarad, ez lehet a magyarázata annak, hogy tegnap, az időjárás előrejelzést figyelve, erőt merítettem, hogy a kiásott krumpli helyére kukoricát vessek. Biztosan tetszene neked is. Másodvetésre került még cukkini és uborka is.
Ha nem is hittem, de reméltem, hogy ma tényleg esni fog. És így is lett. Adtam egy újabb esélyt a termésnek, s ezzel bizony magamnak is: mivel van kit szeressek,  hát érdemes magokat vetnem. Ez most a szeretetem kifejezésének módja, hiszen azt remélem, hogy a termésből a szeretteim is részesülnek.

Most tehát itt tartok. Fogalmam sincs, hogy hol tarthatnék, vagy hol kellene tartanom. Nem ez számít.

“Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt.” – Wass Albert-