A mágikus valami

A közelmúltban a Klinikán jártam, volt ott egy kis elintézni valóm. Nagy-nagy várakozással tekintettem az események elé, hiszen már több, mint egy éve nem jártam arra. Vajon milyen lesz? Hogy fogom érezni magam, amikor újra átlépem a kapukat?

Aznapra több dolgot is előirányoztam, olyasmiket, amiket már régóta tervezgettem, de valahogy mégsem vitt rá a lélek, hogy a végére járjak. Most eljött az idő.

Tehát a Klinika. Beléptem.Végig vonultam az ismerős útvonalon. Egyszerre hazaértem. Bizonyára, tényleg az a mágikus valami, amit időnek hívnak, az segített abban, hogy inkább kellemes érzés volt újra ott lenni, ahol egykor Őszibarackkal oly sok időt töltöttem. Valahol azt olvastam, hogy az otthonunk ott van, ahol a könyveinket tartjuk. Ott tartottam a kedvenc könyveimet, én is, Ö is. Berendezkedtünk, mintha csak otthon lettünk volna és éltük az életet, ahogy lehetett, alkalmazkodva a körülményekhez.

A látogatás során akkor adódott gond, amikor beszélgetésre került sor. Nagyokat nyeltem és a könnyeimmel küszködtem.

– Mi is volt a diagnózis?

– AML.

– Hűha, az nehéz pálya.

– Igen, az volt első perctől.

– Nos, ezen nem lehet túl lenni.

– Valóban nem.

Akkor mit lehet, ha túl lenni nem? Együtt élni vele. Egészen megkönnyebbültem attól a megjegyzéstől, hogy nem lehet túl lenni rajta. Egyszeriben megszűnt az a nyomás, hogy végre legyél már túl rajta.

Most, hogy nem “kell” túl tenni magam a lányom elvesztésén, azt hiszem, könnyebben megy, hogy együtt éljek a helyzettel. Ez utóbbit igenis,  meg tudom tanulni. Szerintem jól állok.

A zsúfoltra sikerült napon nem egyedül jártam be az állomásokat, volt társaságom, ami az időn túl igen sokat számít.  Együtt vittük el a kis ruhácskákat az egyik szeretetszolgálathoz, s hajszálaim is útra keltek már leendő gazdájuk felé…

“Régi mesékre emlékszel-e még?
Volt egyszer rég, volt egyszer rég.
Szép tavaszon ragyogott fenn az ég,
Volt egyszer rég, egyszer rég.

Oh, hogy most miért nem mesélsz már nekem,
Boldog időt soha nem feledem,
Hallani vélem a hangodat még,
Volt egyszer rég, egyszer rég.”

Ugyan már, kit érdekel?

Korábbi bejegyzéseim kapcsán kaptam olyan visszajelzést, hogy minek kell a velünk történtekről beszélni. Sokat gondolkodtam ezen, s arra jutottam, hogy egyáltalán nem kell, de lehet, szabad közreadni érzéseket, élményeket, tapasztalatokat, mindezt azzal a szándékkal, hátha javára válnak annak, aki úgy dönt, hogy elolvassa.

Hogy kit érdekel? Sokakat. Még a buszmegállóban is.

A kezelések során főleg szombatonként tudtam hazalátogatni, ilyenkor valamelyik családtagom tudott bent lenni Őszibarackkal a kórházban. Igyekeztem minden percet kihasználni itthon, ezért csak este 7 óra körül indultam vissza. A buszmegálló olyankor, főleg télvíz idején, már eléggé néptelen volt, akárcsak a senki földje. Ballagtam a csomagjaimmal, ácsorogtam, fáztam.  Aztán észrevettem, hogy más is ezt az időpontot választotta az utazáshoz. Picit bátortalanul, de közelebb mentem, s kiderült, hogy ismerősbe botlottam. Beszédbe elegyedtünk, Őszibarack egyik, közelben lakó iskolatársa volt. Tökéletes természetességgel érdeklődött:

– Hogy vannak? Hogy van Ő?

– Köszönjük szépen, egészen jól, s Őszibarack is jól van a körülményekhez képest…

Bár nem mentünk bele a részletekbe, mégis érezni lehetett, hogy ez nem egy udvariassági beszélgetés.  Ez igazi, őszinte érdeklődés. Már nem is éreztem, hogy fázom. Máskor is megismétlődött még.

Úgy tűnik, ez a buszmegálló igen fontos hely lett az életemben. Nemrég egy újabb találkozásra került sor.  Egy fiatal nő várakozott ott babakocsival. Megint csak közelebb mentem. Őt is ismertem, üdvözöltük egymást. A babakocsiban pár hónapos kisgyerek mosolygott, róla kezdtünk el beszélgetni. Aztán minden átmenet nélkül jött a kérdés:

– Hogy vannak, mióta nincs már köztünk a kislány? Biztosan nehéz lehet.

– Igen, valóban az. Nehéz, de azért igyekszünk nap, mint nap picit továbblépni. – Tiszta, egyszerű, őszinte beszélgetés megint. Jól esett.

Gyakran előfordult velem, hogy elfogytak a szavak, nem akaródzott senkinek és semmit mondani. Az ilyen beszélgetések azonban mindig megkönnyebbülést okoztak és okoznak. Valahogy a barátok, rokonok, ismerősök mindig a legjobbkor hívtak, látogattak meg, vagy szólítottak meg a buszmegállóban.

Ezért aztán úgy hiszem, hogy ők az álruhás angyalok, akik „köztünk járnak”.