Korábbi bejegyzéseim kapcsán kaptam olyan visszajelzést, hogy minek kell a velünk történtekről beszélni. Sokat gondolkodtam ezen, s arra jutottam, hogy egyáltalán nem kell, de lehet, szabad közreadni érzéseket, élményeket, tapasztalatokat, mindezt azzal a szándékkal, hátha javára válnak annak, aki úgy dönt, hogy elolvassa.
Hogy kit érdekel? Sokakat. Még a buszmegállóban is.
A kezelések során főleg szombatonként tudtam hazalátogatni, ilyenkor valamelyik családtagom tudott bent lenni Őszibarackkal a kórházban. Igyekeztem minden percet kihasználni itthon, ezért csak este 7 óra körül indultam vissza. A buszmegálló olyankor, főleg télvíz idején, már eléggé néptelen volt, akárcsak a senki földje. Ballagtam a csomagjaimmal, ácsorogtam, fáztam. Aztán észrevettem, hogy más is ezt az időpontot választotta az utazáshoz. Picit bátortalanul, de közelebb mentem, s kiderült, hogy ismerősbe botlottam. Beszédbe elegyedtünk, Őszibarack egyik, közelben lakó iskolatársa volt. Tökéletes természetességgel érdeklődött:
– Hogy vannak? Hogy van Ő?
– Köszönjük szépen, egészen jól, s Őszibarack is jól van a körülményekhez képest…
Bár nem mentünk bele a részletekbe, mégis érezni lehetett, hogy ez nem egy udvariassági beszélgetés. Ez igazi, őszinte érdeklődés. Már nem is éreztem, hogy fázom. Máskor is megismétlődött még.
Úgy tűnik, ez a buszmegálló igen fontos hely lett az életemben. Nemrég egy újabb találkozásra került sor. Egy fiatal nő várakozott ott babakocsival. Megint csak közelebb mentem. Őt is ismertem, üdvözöltük egymást. A babakocsiban pár hónapos kisgyerek mosolygott, róla kezdtünk el beszélgetni. Aztán minden átmenet nélkül jött a kérdés:
– Hogy vannak, mióta nincs már köztünk a kislány? Biztosan nehéz lehet.
– Igen, valóban az. Nehéz, de azért igyekszünk nap, mint nap picit továbblépni. – Tiszta, egyszerű, őszinte beszélgetés megint. Jól esett.
Gyakran előfordult velem, hogy elfogytak a szavak, nem akaródzott senkinek és semmit mondani. Az ilyen beszélgetések azonban mindig megkönnyebbülést okoztak és okoznak. Valahogy a barátok, rokonok, ismerősök mindig a legjobbkor hívtak, látogattak meg, vagy szólítottak meg a buszmegállóban.
Ezért aztán úgy hiszem, hogy ők az álruhás angyalok, akik „köztünk járnak”.
Engem érdekel.
Szeretettel: Eszter
Kedves Eszter! Csak most vettem észre a megjegyzésedet. Köszönöm! 🙂
Kedves Melinda!
Nem ismerem Önt személyesen. Mindössze akkor láttam, amikor Nagy Péterhez odament beszélgetni a kislány halála után. Meg Bibi korábban említette, hogy beteg az unokatestvére. Minden bizonnyal nem értem a fájdalmát, hiszen fiatal is vagyok, nincs még gyermekem és csak reménységem van erre, hogy egyszer lesz. Annyit tudok, hogy talán az élet leggyötrőbb fájdalma, ha annak kell elmennie, akibe a reményeinket vetettük. Nekem a távolból is megmagyarázhatatlan, hogy felborul az élet természet által diktált törvénye és előre siet az ifjú. Milyen béke van a Biblia azon soraiban, amikor azt mondja Ábrahámról és még sokakról a Szentíró, hogy az élettel betelve, késő vénségükben haltak meg. De amikor ez a “képlet” felborul, akkor az ember porig van sújtva, hiszen ott van a kérdés (legalábbis nekem ez), hogy miért nem engedi meg mindenkinek, hogy egyenlő elbánásban részesüljön. Ekkor mindig az jut eszembe, hogy Isten a saját fiával is rossz kivételt tett, aminek az iszonyú szenvedéséből megszületett egy olyan Isten, aki megváltóként ismeri az emberi élet minden gyötrelmét, tudja, hogy mi az igazi kín, fájdalmaink legmélyebb bugyra sem idegen Tőle, átélte és hiszem, hogy átéli a halál agóniáját. Mindezek után pedig, mégha elképzelhetetlen módon is, enyhíti az emberi gyötrelmeket. Volt idő, amikor azt hittem, hogy már nem is tartja számon a könnyeket, hisz annyi emberi könny van előtte, hogy már maga Isten is kiégett, látva a homokóra lények fűszálhoz hasonlítható életének vesződségeit. Később megértettem, hogy egy ember így reagálna, de Ő nem ember, hanem Ő együtt szenved a teremtett világgal, és hordozza, amit mi már képtelen vagyunk meggörnyedten, roskadozó lábakkal cipelni.
Kedves Kata!
Köszönöm kedves sorait. Korábban kerestem én is a miérteket, talán erről is írok majd. Most úgy érzem, a lányom a mi anya-gyermek kapcsolatunk után/mellett a Teremtővel lépett szövetségre, ami mindennél fontosabb és ez engem megnyugtat.