kórház – Jég hátán

Egyik nap ilyen, a másik olyan. Január van, még tartja magát a fagy, igencsak intenzíven. Néha, amikor napközben picit felmelegszik a levegő, lassan olvadásnak indul a jégpáncél. Elkezdenek szivárogni a vízcseppek, majd csermelyekké gyűlnek össze. Aztán a szürkület beálltával megtorpan az olvadás. Minden bizonnyal, így van rendjén, hiszen egy hirtelen jött nagy olvadás talán mindent elöntene és alámosná a partokat.

Képletesen szólva… a partokat, amelyeket a jég hátáról észrevettem. Miféle partok ezek? Kik várnak a parton? A család, a barátok, a rokonok, az ismerősök, szomszédok, a munkatársak, úti társak, lakótársak, társak a bajban, társak a békében. A társak, akik mindvégig ott voltak, vannak és lesznek. Vannak olyanok is, akik lemorzsolódtak, vagy egyszerűen útelágazáshoz értünk.

Sokszor elképzeltem egy jelenetet. Az Oscar Gálára készülődök, mivel az életem egyik szakaszáról készült film is jelölést kapott. Egyszer kiderül, hogy az arany szobrocskát is átvehetem. Nem nagyképűsködni szeretnék ezzel, mert nem a díj az, ami elkápráztat.

Az igazi díjátadásokon is az a kedvenc jelenetem, amikor a nyertes odalép a mikrofonhoz és elkezd köszönetet mondani. Képzeletbeli jelenetemben így teszek én is. Vörös szőnyeget terítek mindazok elé, akik mellettem álltak, így, vagy úgy.

Aztán jön a felsorolás. (Persze ezzel mindig van egy kis gond, hogy valaki netán kimarad. Kedves Barátom! Ha kimaradnál a felsorolásból, kérlek, nézd el nekem, elfogytak a betűim.)

Tehát:

Köszönet, elsősorban a családom összes tagjának, szűkebb és tágabb értelemben, hogy kitartottak és együtt maradtak.

Köszönet Őszibarack barátnőjének és családjának. Barátainak, iskolatársainak, ismerőseinek.

Köszönet AZ ISKOLA minden munkatársának, diákjának a hozzáállásukért és a rengeteg támogatásért.

Köszönet A KÓRHÁZ és A KLINIKA minden munkatársának az emberi bánásmódért és azért, hogy mindig keresték és találtak B verziót, amikor csak lehetett.

Köszönet a kórházon belül szolgálatot teljesítő minden segítőnek, pedagógusnak.

Köszönet azoknak a gyülekezeteknek, akik velünk együtt imádkoztak.

Köszönet közeli és távoli rokonaimnak, akik mindig tudták, mikor van rájuk szükség.

Köszönet a barátaimnak, akik gondoskodtak a kávézós szabadidőmről.

Köszönet azoknak az embertársaimnak, akikkel a virtuális térben tartottam, tartom a kapcsolatot.

Köszönet minden együtt érző ismerősnek és ismeretlen személynek.

Köszönet Neked, Kedves Olvasó. Könnyebb így, ha hozzád beszélek, neked írok és nem csak magamnak.

Taps. Ováció. Eddig a forgatókönyv a jelenethez.

Idén február 26-án lesz a Gála. Már most is érezhető, s az elkövetkezőkben még inkább az lesz, hogy lassan, hosszabbodnak a nappalok.

„Az asszony szívében megbizsergett hirtelen az öröm. Hosszabbodnak a napok! Egy jóakaratnyit, így mondta az öreg. Ettől a mai estétől kezdve naponta egy jóakaratnyit. Naponta egy jóakaratnyival közelebb jön a tavasz.” (Wass Albert, Funtinelli boszorkány)

Tágabb környezetemben már mindenki nagyon várja a karácsonyt. Kissé elérzékenyültem, amikor ez a téma felvetődött, mert gyakran gondolok arra, hogy karácsony helyett most szívesebben elmennék egy wellness hétvégére. Ezzel nem az a szándékom, hogy a főzést, vagy takarítást elkerüljem. Egyszerűen nem tudom, mit is jelent nekem jelenleg az Advent és a Karácsony.

Önmagában mégsem igaz, hogy nem várom az ünnepeket. Ezzel magamnak is hazudnék, mivel a szívem telis tele várakozással. Még a szelek is úgy fújnak, hogy ezt az érzést erősítsék.

Azt remélem inkább, hogy az idei karácsony másként zajlik majd, mint az előző három. Nézzük csak.

A 2013-as év adventi időszakát alig tudom visszaidézni. Őszibarack számára a kezelések már elkezdődtek. Ennek, valamint az alap betegségének a következtében fizikai állapota és az immunrendszere olyan mértékben megrendült, hogy a kórházból alig tudott elszabadulni. Hosszú hetek után az orvosok és a nővérek is azon törték a fejüket, hogy miként lehetne megszervezni egy kis szabadidőt a kórházon kívül.

Sikerült ilyen alkalmat találni, egyszer, egy délelőttre. A gyerekeket kikértem az iskolából, hogy végre találkozzanak. Oly hirtelen jött a hazalátogatás és oly rövid volt, hogy nem is nagyon tudtunk mit kezdeni magunkkal, csak üldögéltünk egymás mellett, mégis sokat jelentett mindnyájunknak az együttlét.

A folyamatos infúziós kezelések alatt az ember gyereke még a mosdóba is infúziós állvánnyal megy. Amíg csak moccanni tud, kimegy, mert nem szeretne kiszolgáltatott állapotba kerülni az ágyon. Ilyen körülmények között mégis sikerült hazajönni Szenteste néhány órára.

2014-ben, december elején derült ki, hogy a leukémiás sejtek újra nagymértékben elszaporodtak, így megint hetekre visszaköltöztünk a Klinikára. Abban az évben Szenteste itthon tudtunk aludni, 25-én délután azonban egy pillanatok alatt kialakult magas láz szólított vissza a kórházba.

2015-ben, amikor Őszibarack már az angyali kórusban énekelt, én leginkább úgy éreztem magam karácsonykor, mint egy földönkívüli. Tágabb családi körben ünnepeltünk, illetve emlékeztünk meg a karácsonyról, de mindenkinek súlyos kövek nehezedtek a szívére. Csak ültünk a fotelekben, kanapén, ki az egyik, ki a másik szobában, köztük Őszibarackéban, ahová akkorra az egyik családtag örömmel beköltözött, így némiképp betöltve a nagy űrt.

2016. Advent. Vegyes érzelmekkel várom az eljövetelt. Néha nagy szomorúság lesz rajtam úrrá, máskor meg mintha belülről csiklandozna valami öröm. Ismerős ugye? …hogy egyik pillanatról a másikra, akár egy kirakatban levő csillogó üveggömb láttán kitágul a mellkas és beköltözik az a finom meleg érzés, a szeretetteljes várakozás.

Így várom most a karácsonyt, s ha tényleg lehet kívánni a Jézuskától, akkor én most megteszem. Azt kívánom, hogy had lehessek egészen otthon karácsonykor. Nemcsak testben, hanem teljes szívvel és lélekkel lehessek jelen a szeretteim körében.