A szabadúszó lét egy idő után unalmassá vált. Feltérképeztem hát, hogy mi van a tarisznyámban, mi az, amit előhúzhatok szükség esetén. Ott volt az orosz nyelv, ami már kezdett a feledés homályába merülni. Elhatároztam, hogy felfrissítem a tudásomat, nem hagyom teljesen elveszni, még jól jöhet. Kerestem egy tanárt, szeptember és október hónapokban heti másfél óra ráfordítással, meg némi házi feladattal, nagyjából középszintig ismételtük az anyagot. Hihetetlen gyorsan előjöttek a szavak. Néha oroszul álmodtam, szárnyalni kezdtem.

Akkoriban, vagy talán kicsit korábban, a két nagyobb gyerkőcöt is beírattam orosz szakkörre. Olyan jól esett, ha csupán egy-két szó erejéig is, ebben a formában is közös nyelvet beszélni velük.

Aztán a könyvem, Bogival és velem együtt beköltözött a Tűzoltó utcába.

A könyvem ott sem hagyott nyugodni. Amikor Bogihoz jött valaki, pl. pszichológus, lelkész, kézműves emberke, gyógytornász, tanár, főorvos, nővérke, dietetikus, sorolhatnám, ki mindenki, akkor kiültem a folyosóra és elővettem az oroszt.

Aztán a közösségi oldalon is bejelöltem több orosz nyelvű oldalt. Néha még a telefonom nyelvét is oroszra állítottam. Jó kis móka volt.

Szelektív figyelmemnek köszönhetően találtam egy cikket, amely a kagylóknál előforduló leukémiaszerű megbetegedéssel foglalkozott. Azzal is szórakoztam, hogy a Nat. Geo-n magyarul, vagy angolul megjelenő cikkeket oroszul is megkerestem. Fejlődött szépen a szókincsem.

Az események azonban újból és újból elsodordtak attól az álmomtól, hogy ténylegesen használjam az orosz nyelvet. Bogi szakkörös könyvén is túladtunk.

Később találtam olyan oldalt, ahol a szokásos pozitív bejegyzések olvashatók. Tanulmányozom rendszeresen.

A figyelmem, vagy inkább az észlelésem még mindig rendkívül válogatós. A teljesen sima, kopasz buksik úgy vonzzák a tekintetemet, hogy azonnal elindulok arrafelé.  Ma reggel rábukkantam egy orosz cikkre. Befektetéseimnek köszönhetően, mostanra eljutottam oda, hogy szóról szóra megértettem a benne foglaltakat. Természetesen ennek igen fontos adaléka, hogy – bár ilyen tudásra sosem vágytam – járatos vagyok a témában.

Tudom például, hogy amikor első alkalommal elkezdenek kihullani a hajszálak, akkor még az ember gyereke minden szálhoz ragaszkodik, mielőtt engedné bevetni a nullás gépet. Később – mert időről időre, elkezd nőni, így válik Öszibarackká – már teljesen elfogadottá válik számára a kopaszság.

Kis kendő, vagy paróka igénye csak akkor merül fel, ha már van esély közösségbe visszatérni. Megjegyzem, hogy paróka készítéséhez kb. 30 cm-es hajtincsekre van szükség.

Visszatérve a cikkhez: az életvégi ellátásban részesülő, „inkább Fantomaszra hasonlító” kisgyerek kérdi a nagymamát: Ugye még nem halok meg? Ugye oda tudom adni anyának a szülinapjára az ajándékot? – Csak néhány nap kellene, hogy a papírból hajtogatott szerénység az anyáé lehessen.

Nekem sincs ájfonom, és az űrbe én sem vettem turista osztályra jegyet – mint ahogy a szerző is említi. Mégis, sok-sok értékes kis origami ajándékot tudhatok magaménak.

Mivel pedig a szabadon úszás helyett beálltam az adófizetők sorába, így 1%-om is van. Kétség sem fér hozzá, hogy milyen célra ajánlom. Te se hagyd veszni!