„Hidd el jól tudom, hogy fáj,

de hinnünk mindig muszáj.

Fogd a kezem, ha úgy érzed,

hogy szívedből kihull az élet.

Ne keresd már, hogy hol tévedtél,

ne sírj azon, mit meg nem tettél.

Gyere velem, én hívlak élni

vérző szívvel is remélni.”

Dsida Jenő: Én hívlak élni

„A négyemeletes apartmanházban reggel megszólalt a tűzriadó. Eleinte mindenki kétkedve hallgatta és elmélkedett, hogy ez csak egy gyakorlat, vagy éles riasztás. A következő másodpercekben felocsúdtak az emberek és szinte egyszerre elindultak a kijáratok felé. A folyosókon ott lógtak ugyan a figyelmeztető táblák, de az adott pillanatban nem mindenkinek sikerült felfognia, hogy merre kellene menni. Egyre többen gyűltek össze a lépcsőkön, a kijáratok felé vezető aulában: idősek, fiatalok, egészségesek, betegek, mindenféle személyiségű és karakterű ember.

A hirtelen támadt tömegben kezdett úrrá lenni a feszültség, lassan eluralkodni a pánik, s egyre gyorsabban akart mindenki kijutni a friss levegőre. Ennek következtében az ajtók óriási nyomás alá kerültek, az áteresztő képességük nem állt egyensúlyban a rájuk nehezedő súllyal.

Az aulában olyanok is akadtak, akik különösen veszélyeztetettek voltak az alap állapotuk miatt, így még nagyobb terhelésnek érezték a helyzetet és légszomjuk keletkezett. Még ebben a nagy tülekedésben is akadtak olyanok, akik tudtak figyelni a többiekre, és helyet szorítottak azoknak, akik kezdtek rosszul lenni. Ennek következtében a többiek még szorosabban álltak egymás mellett.

Elektromos hiba miatt az egyik kijárati ajtó hirtelen összezárult, amitől a feszültség bent a tetőfokára hágott. Szerencsére hamarosan újra kinyílt, s ekkorra a tömegből előkerültek azok az emberek, akik magukhoz vették az irányítást és vezényelték a kijutást: szép rendben, egyenletes sorokban. Hangtölcséren keresztül kívülről is segítették a folyamatot.

Kint már várakozott a szakmai stáb: mentők, tűzoltók, pszichológusok, önkéntesek.

Végül sikerült fegyelmezetten kiüríteni az egész épületet, így a tűzoltók el tudták bent végezni a hivatásukból adódó feladatokat.

Az épülettől tisztes távolságban az arra rászorulók is hathatós segítséget kaptak.

Sokan felsóhajtottak, és friss levegővel telve, hálás szívvel emelték a tekintetüket a felkelő nap felé.”

Ekkor Lara kikapcsolta a mikrofont és a kamerát.

Hátradőlt és nagy-nagy lélegzet vételek kíséretében nyugtázta az imént elhangzottakat. Az aznapi beszélgetése a pszichológussal Skype-on keresztül zajlott a karanténra való tekintettel. Óriási megkönnyebbülést érzett attól, hogy meg tudott nyílni. A kiáradó érzelmektől szinte felemelkedett. A teste már régóta figyelemfelhívó üzeneteket küldött, lassan már hálni járt belé a lélek, de csak erre a tűzriadóra emlékeztető riasztásra lett igazán figyelmes, ezért aztán vette a bátorságot, hogy szakemberhez forduljon.

Becsukott szemmel üldögélt még egy kicsit és felidézte magában azt a gyakorlatot, ami valamikor a mindennapi reggeli szertartásainak a része volt. Még a kórházban is jutott erre ideje, helye – vagy a szobában, vagy a hátsó kijáratnál levő pici teraszon, az aranyvessző bokorral szemben.

Ez a rövid gyakorlatsor az Élet Meditáció:

„Élek

Elfogadlak

Elfogadom magamat

Önmagamban erősnek és biztonságban érzem magam

Tele vagyok életerővel és energiával

És ez így van”

Lara felkelt végre az ágyból. Kilépett a szobából, ahol már várta a házi kedvence, hogy együtt menjenek ki a kertbe. Leguggolt hozzá, hogy a mindkettőjük számára örömet okozó simogatás ajándékával élhessen.

Az udvaron a felkelő nap kristálytiszta ragyogásában sütkéreztek, miközben a maguk módján az életről meditáltak.