(Kép: Kövesdi Boglárka, 2015.  papír, vízfesték. Minden jog fenntartva.)

Még a boldog békeidőkben elolvastam a Viskó c. könyvet. Mélyen megérintett, és alaposan megrendített. El sem tudtam képzelni, hogy hogyan lehet felfogni és átvészelni egy gyermek elvesztését. Amikor a végére értem, még jó darabig némán ültem, az összecsukott könyv majdhogynem kiesett a kezemből. Időre volt szükségem, mire visszazökkentem a valóságba. Körülöttem ott ugráltak a gyermekeim, mindhárman.

A könyv aztán sokáig ott hevert valamelyik polcon.

Miután a katasztrófát okozó szökőár végigszaladt a családunkon, majd elcsendesedett, kínálgattam a többieknek is, olvassák el, hátha segít az élmény feldolgozásban. Nem akadt rá vevő.

Kicsivel később, amikor a férjem egy rövidebb kórházi tartózkodása után hazajött, kérdeztem, mivel töltötte az idejét.  Ekkor elújságolta, hogy az egyik ápoló kezébe nyomott egy könyvet, amit szívből ajánlott neki olvasásra. Szoktuk mondani, hogy az álruhás angyalok köztünk járnak. Ez igaz is lehet, mivel a könyv A Viskó volt.

Bár a feldolgozás hosszú folyamat, jó, ha van valami szimbólum, kép, tárgy, ami a közös nyelvet jelentheti tragédiával való megküzdés során. Ez azt jelenti, hogy szükségtelen a konkrét eseményeket felidézni, azok – főként az elején – még igen fájóak. Elegendő, ha vannak dolgok, amik áttételesen, kíméletesen foglalják arany keretbe az emlékeket. Ilyen a Viskó. Egy közös nyelv.

Történt azután, jóval később, hogy az egyik kolléganőm filmvetítésre invitált: egy meglepetés filmre.  Elcsendesedett a szoba, ahol a baráti társaság összegyűlt. Elindult a film. A lábam a földbe gyökerezett, a pulzusom körülbelül az AC/DC Thunderstruck (mennydörgés, villám) című dalának a ritmusára táncolt. Úgy emlékszem, meg is szorítottam a kolléganőm kezét. Az ismerős gombóc is ott dagadt a torkomban. Végig néztem. Kevés az olyan film adaptáció, amelyik annyira jól felidézi a könyvet, mint A Viskó.  S megint egy angyal, aki mellettem volt.

Újabb évek teltek el. Ritkaság számba megy, hogy leülök tévét nézni, mivel túl soknak tartom a reklámokat, vagy egyszerűen túl későre jár ahhoz, hogy végig nézzek egy teljes műsort. Nemrég mégis kényelembe helyeztem magam a kanapén és nyomkodtam a távirányítót. Végre találtam valamit, ami felkeltette az érdeklődésemet. A Viskó volt az. Gondoltam, próbára teszem magam, egyedül voltam itthon, lássuk, mit tudok elviselni, nézzük meg, hol tartok most.

Végig néztem megint. Azt kell, hogy mondjam: öt év távlatában már nem jelentett annyira megrázó élményt, mint eleinte. Úgy látszik, lassacskán elkészültek az emlékek arany keretei, szépen a helyükre kerülnek apránként, egy-egy megfelelő polcra.

Ideje továbblépni, előre nézni, várni, hogy újra megszületik a fény. Hamarosan itt a téli napforduló. Már csak kettőt kell aludni és azután „minden nap egy jóakaratnyit” (Vass Albert) hosszabbodnak a nappalok. Ebben az évben a Jupiter és a Szaturnusz együtt állása is különleges jelenségként köszönt ránk. Rajta, figyeljünk hát az égi világosságra mostantól!