Azóta, több mint egy hónap elteltével sem jártam a temetőn, vagy ha igen, akkor az nem hagyott mély nyomot bennem, nem is emlékszem.

Tegnap este, félálomban cikáztak át a gondolatok az elmémen ezzel a bloggal kapcsolatban: a folytatást mérlegeltem. Van-e még mit mondanom? Akarom-e mondani? Kinek? Minek?

Arra jutottam, hogy a belül tolongó mondatok nagyon óhajtják a friss levegőt. Mivel a szellemet a palackból már rég kiengedtem, csak olykor nagy erőkkel visszaszuszakoltam oda, most mégiscsak megnyitom a szelepet, híven önmagamhoz.

A kendőket, sálakat pakolásztam a nappaliban az egyik szekrényben. Amikor becsuktam az ajtaját, Bogi az oda rögzített képről mosolygósan tekintett rám. Picit megálltam, néztük egymást. Barna, göndör fürtök keretezték az arcát – akkoriban ilyen volt a saját haja. Egy felnőtt bölcsessége áradt a tekintetéből, senki meg nem mondaná, hogy még csak 13 éves volt.

Fedetlen orral és szájjal állt egy platánfa előtt a Ligetben.  A maszkot a kezében tartotta a fényképezés idejére, különben mindenhol viselnie kellett, mivel az immunrendszere nem állt készen a környezetből érkező újabb terhek fogadására.

Lehetetlenség nem párhuzamot vonnom a mostani vírusos időszakkal. Úton útfélen a helyes maszk viseletet és kézmosást jelző ábrákkal találkozom. Maszkokkal van tele a táskám, az autó.

Bogit, a kezelések megkezdése után hamar rábíztam a Jóistenre, a többit, a tőlem telhetőt igyekeztem megtenni.

Eleinte a villamoson orrot és szájat eltakaró kendőt viseltem.

Az első nem hagyományos karácsony előtt a templomban maszkban ültem. Néha körbe kémleltem, mennyire vagyok feltűnő jelenség? – Semennyire – hamar megnyugodtam.

A steril boxban órákon keresztül hordtam a maszkot, a steril köpenyt, kesztyűt, hajhálót. Ez volt a rend, ehhez tartottam magam, ami a lelke mindennek. Annyira hozzászokott az arcom, hogy zsibbadni kezdett, amikor levettem. Később ez is elmúlt, már észre sem vettem, mikor van az arcomon, mikor nincs – ahogy a szemüvegek esetében is lenni szokott. Sok édesanya, édesapa most, ezekben a pillanatokban is ezt teszi, ha gyógyulóban levő gyermekét szeretné látni.

Betartja a rendet, vagy a távolságot. Apropó távolság. Mindössze másfél méter, három lépés. Elviselhető. Ha nem lenne az, akkor azoknak az anyáknak, akiknek korábban, vagy mostanában csak korlátozott mértékben lehetett érintkezni a kezelés alatt álló gyermekével, szépen, sorban megszakadna a szíve. Márpedig, legtöbbször nem szakad meg. Túléljük, még ha közel is kerülünk a végzetünkhöz. Nemhogy a másfél méter, vagy az üvegablak nem számít, a fényév távolság sem. Ezek a földi dolgok nem verhetnek éket a szerető szívek közé, ne dőljünk be, akármennyire ez a látszat!

Összegezve, mindig arra törekedtem, hogy ha a betegség fő forrásától nem is tudom megóvni Bogit, akkor legalább olyasmit – például máskor ártalmatlannak tűnő kórokozót –  ne adjak át neki, ami ront az állapotán. Viseltem a maszkot, meg a sorsomat. Beilleszkedtem a kórház(ak) rendjébe, mert úgy véltem, ez kitelik tőlem. Igyekeztem együttműködni, mivel abban hittem, hogy a gyógyítás csapatmunka. Rengeteget köszönhetek ennek a csapatmunkának, nővéreknek, orvosoknak, kórházi személyzetnek. Jól esik látni egy-egy róluk megjelenő fotót a közösségi oldalon. Ilyenkor hála tölti be a szívemet. Ők is megtették, ami tőlük tellett, Bogit pedig, most már örökké tenyerén hordozza az Isten.