Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára írtam. Annyi minden történt, s oly sok gondolat futkosott keresztül-kasul a fejemben, hogy nehezen tisztultak le azok, amelyeket ezúton meg szeretnék osztani.

Akad már néhány olvasóm, ebből következik, hogy akadnak visszajelzések is az írásaimmal kapcsolatban.

Így például:

• Hagyd már ezt a meghalásos témát!
• Hagynám én, de a téma még nem hagy engem.

Egy-egy kérdéskör mindaddig nem hagy nyugodni, ameddig el nem helyezem azt az emlékeim között, elmém merevlemezén, a megfelelő polcon. Arra törekszem, hogy szépen, lassan, amit csak lehet, a helyére tegyek.

Hogy is mondjuk? Eltávozott, elhunyt, jobb létre szenderült, megboldogult, újjá született az örökkévalóságban. Ugyanarról az emlékről sokféleképpen lehet mesélni, attól függően, hogy milyen a hitvilágunk és a pillanatnyi érzelmi állapotunk. Persze az is igaz, hogy néha üresen és pontatlanul csengenek az emberi szavak, amikor meg szeretnénk fogalmazni, hogy mi történik akkor, amikor valaki visszaadja a lelkét a teremtőnek.

Nemrég a szülőfalumban jártunk a családdal. Ezeknek a látogatásoknak szerves része az, hogy elmegyünk szeretteink sírjához. Ritkán tesszük ezt, ezért, – őszintén szólva – keresgélnünk kellett. Tanulmányoztuk a sírfeliratokat. Megtaláltuk, amit kerestünk, a következő felirattal:

„Ne sírjatok, nem örök a válás, higgyétek el, hogy lesz találkozás!”

Emlékszem, hogy gyermekkoromban mindig felháborodtam, amikor ezt olvastam. Fortyogott bennem a düh. Tíz évesen ugyanis egy kukkot sem értettem belőle. Azok után, hogy láttam az édesapámat a ravatalon, mégis hogyan és hol fogok én találkozni vele, már ha egyáltalán akarok? Eszemben sem volt oda menni, ahová akkor került. Haragudtam, badarság az egész.

Később már másként láttam mindent. Kaptunk valakitől egy magnót. Amikor esténként kikapcsoltam, néztem még egy darabig. Ott állt hangtalanul. Gyakran az jutott az eszembe, hogy az ember bizonyára több ennél a néma fekete doboznál, amit csak úgy ki lehet kapcsolni.

Túl az életközépen, még mindig nem tudom pontosan (honnan is tudnám…?), hogy mit jelent az „örökkévalóság”, „örök nyugalomra tér”, de mióta Ősziback jobb létre szenderült, folyton azt érzem, és egyre jobban hiszem, hogy igenis, van tovább.

“Némelyek előremennek, és várják azokat, akiknek dolguk van még a földön. Néha a gyermek megy előre, néha a szülő. De a Teremtő úgy osztotta be, hogy aki csillagok fölé kerül, legyen, aki várja őt ottan.” Gárdonyi Géza