Az ELTE Online oldalon találtam az alábbi cikket, amelyből röviden idézek:

„Földünk rakoncátlan forgási tengelyének rejtélye

A Föld forgási tengelye (axis) lassan elmozdul a pólusok körül. A legtávolabbi pont, amit eddig elért – mióta a megfigyelések tartanak – 12 méter volt. Ezek a „kilengések” nem befolyásolják a mindennapi életünket, de számolni kell vele, ha pontos információkat szeretnénk kapni például a GPS-től és a Földet megfigyelő műholdaktól.”

Akkor találtam ezt, amikor az elmúlt időszakomat elemezgettem, s valamilyen képi hasonlatot kerestem arra, ami január és február hónapokban velem is megtörtént: a saját kis  világomban jelentősen elmozdult a tengelyem, ráadásul befolyásolta a mindennapi életet, rendkívüliek voltak az érzelmi kilengések. Ennek többféle oka is lehetett, például alig láttam a napot, keveset mozogtam, még kevesebbet levegőztem. A légvételt tán még akkor is visszatartottam, amikor valamire nagyon-nagyon koncentráltam. Ezt a rossz beidegződést néha észreveszem, néha nem. Annyi bizonyos, hogy ha még akkor sem veszek levegőt, amikor lehet, és akkor sem teszek meg dolgokat, amikor lehet, akkor mitől is várhatnám, hogy változás álljon be az életminőségemben, vagy akár az egész életemben?

Aztán tegnap, talán megérezve a tavaszt, érettségi találkozó szervezésébe kezdtem, ami most nagy lelkesedéssel tölt el. A nap folyamán, kihasználva a jó időt, a családdal meglátogattuk a macikat és társaikat a Budakeszi Vadasparkban. Tisztult a tüdőm, a szaglásom, s a vaddisznókhoz és a farkasokhoz érve már mindent ragyogóan újra éreztem…

Estefelé újra az érettségi találkozó felé fordult a figyelmem. A 25 éves találkozó idején Bogi itthon gyógyulgatott a csontvelő transzplantáció után. A szokásos körkérdésre nagy vonalakban elmeséltem, hogy hol tartanak az események, s azt is, hogy jól alakulnak a dolgok.

Két héttel később derült ki, hogy Bogi visszaesett.

Miközben azon elmélkedtem, hogy az elmúlt 5 évemből mely epizódokat emeljem, ki, arra jutottam, hogy majd szépen becsomagolva adom elő a mondandómat.

Becsomagolva? Becsomagolom megint, amikor kibontani szeretném? Lesz ahogy lesz, azt remélem, hogy addigra kiélesednek az érzékeim s kiválóan megérzem majd, hogy mit, hogyan tálaljak.

Ez a fajta szimatom is cserben hagyott az elmúlt két hónapban, így akadt jó néhány eset, amikor szűretlen közléseket engedtem meg magamnak – nem Bogival kapcsolatban, hanem a napi aktualitásról. Olyan helyzeteken bosszankodtam, amelyek a mindennapi élet részei – bár ezek mintha mind egyszerre akartak volna megnyilvánulni. Rakoncátlankodott a tengelyem. Olyan dolgokon lázongtam, amelyeknek a jelentősége messze elmarad azoktól, amelyeket az érettségim harmincadik évfordulóján vázolni szeretnék. Háborgásaim, vagy azok eredője egy hét pihenőre kényszerítettek, s az idő alatt átértékeltem sok mindent.

Lassan kilábalok. Séta, Meditáció, Ima, Beszélgetés, Tánc – őket hívtam segítségül. Mert egyedül nem megy, de miért is kellene egyedül, ha van kivel?

A maradék szabadidőmet pedig azzal töltöm, hogy felkészüljek új házi kedvencünk fogadására,  hogy ünneplőbe öltöztessem addig a szívemet (az alábbi idézet után, szabadon):

„Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz (…). Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet.” Antoine de Saint-Exupery

Pont, ahogy őt is vártuk 2007-ben: