Továbbra is azt állítom, hogy az idő az egyik dolog, ami tényleg segít megtalálni annak módját, hogy hogyan éljünk együtt a múltunkkal. Mindig nyomasztóan hatott rám a fekete szín. Amikor első gyermekemet vártam, egy alkalommal fekete ruhát vettem ünnepség miatt. Teljesen letaglózott, angolosan távoztam a helyszínről, hogy megszabaduljak a feketétől. 2015 áprilisa után is hamar ledobtam a fekete ruhákat. Mostanában viszont azt veszem észre, hogy nem zavar ez a szín, sőt, néha jól esik felvenni, általában valamilyen fehér kiegészítővel. Talán az elfogadás ideje ez. Könnyebb most már Bogit is nevén nevezni, ha beszélek, vagy írok róla.

Telik az idő, egyenesen vágtat néha, s eszembe jutnak olyan epizódok, amelyek, bár gyakran foglalkoztatnak, nem találtam eddig az alkalmat, hogy leírjam. Most végre megtaláltam azt az apropót, amiért a vörösről, a vérről fogok írni.

Az egyik közösségi oldalon gyakran lehet találkozni véradásra hívogató, bátorító bejegyzésekkel. Legutoljára a veronai buszbaleset kapcsán olvastam egy ilyen hírt, hogy szükség lenne irányított véradásra. Ha tehetném, már rohannék is, de ilyenkor természetesen első mindenkinek a saját egészsége (Ne ijedjünk meg, pusztán csak picit felkúsztak az értékeim a véradásnál megengedett határérték közelébe, azért van ez a nagy elővigyázatosság.) Ha van köztetek olyan, aki jó kondícióban van, és megteheti, hát kérem, hogy tegye meg, menjen el véradásra.

Mi történik a levett vérrel? Szakemberek segítségével beadható vérkészítmény válik belőle. Persze nagy utat tesz meg addig, amíg elér ahhoz, aki megkapja. A vérkészítmény hűtést igényel. Ínségesebb időkben a katasztrófa idejére lefagyasztott készletből is előkerül egy-egy műanyag zacskóval. Megérkezik a kórházba. Következik a gondos ellenőrzés, hogy valóban megfelel-e annak, aki kapja. Teljesen hideg. Lassan melegszik fel szobahőmérsékleten. Ezzel még mindig nem érte el azt a hőmérsékletet, amelyen beadható lenne, vagyis a testhőmérséklet közeli állapotot.

Ilyenkor jön létre a csoda. Nővérek, orvosok, ki-ki a kezével még melegíti, ellenőrzi, hogy jó-e már, hiszen egyre nagyobb rá a szükség. Számítanak a percek tört részei is. Szerencsés esetben kéznél van egy hozzátartozó, aki a kezébe veheti a vérrel teli zsákot.

Magam is kaptam ilyet párszor. Azt vettem észre, hogy nehezen melegszik át a kezeim között. Rátettem ezért a hasamra, a csupasz bőrfelületemre. (Természetesen, ezek a kis zsákok tökéletesen, biztonságosan zártak, a benne levő nedveknek nincs esélye közvetlenül érintkezni a külvilággal.)

Tehát melegítem, rakosgatom az egyik,  kihűlt területről a másik, melegebb testtájra. Életem legkülönösebb élménye ez.

Aztán megérkezik az orvos, felteszi az infúziós állványra és elindítja a transzfúziót. Ez is egy lassú folyamat, mégis érezhető, látható a változás. A sápadt arcbőrrel azonos színű ajkak megélénkülnek. A fekvő helyzetből fel lehet emelkedni ülésbe. Egyszer csak megérkezik a jókedv is. Az ember gyereke felélénkül:

• Anya, kérek ecsetet, tálkát és vízfestéket.

Így készülnek sorban az alkotások, amelyek kiállításra is méltóak. Így adódik át és formálódik festménnyé minden csepp véradomány. Mi más lehet ez, mint a szeretet áramlása?

Így ad életet az, aki vért ad. Köszönet érte.