November 7-én lesz 3 éve, hogy megkaptuk az elsődleges diagnózist.

Selymi Baba – akkor még így neveztem hosszú, egyenes, szőke haja miatt – hirtelen gyengült le, az ájulás határáig, amikor mentőt hívtam. Nem jöttek ki – gondolom, a szokásos túlterheltség miatt -, hanem a háziorvoshoz irányítottak vissza. Vérvételre kaptunk beutalót, ahol egy hét múlva lett volna időpont. Általában nem szeretek protekciót igénybe venni, ki szoktam várni a soromat, de ezúttal a családom orvos tagját kértem meg, hogy azonnal intézkedjen. Másnap be is kerültünk az egyik kórházba, ahol 1 óra elteltével a folyosón, egyetlen rövid mondatban közölték: a kislány leukémiás.

Sokszor jut eszembe ez az epizód. Akkor, természetesen, haragudtam a mentősökre, a laborra, a diagnózist közlő orvosra, mindenkire. Hamar kiderült azonban, hogy így kerültünk rögtön a legjobb szakemberekhez, s a megelőző események mindegyike úgy követte egymást szépen, sorban, mintha Rózsa füzérre lettek volna felfűzve. (Ezt a sorrendiséget később is megfigyeltem, amikor egy-egy történés után szépen kirajzolódott, hogy mi, miből következik.)

Elszállt a haragom, mivel a Klinikán úgy éreztem első perctől, hogy Őszibarack a legjobb kezekben van.  Ekkor én automata üzemmódra váltottam, bekapcsoltam a robotpilótámat és arra hagyatkoztam, amit az orvosok, nővérek, a gyógyításban résztvevő emberek mondtak. A fejemet mintha valamilyen űrhajós sisak vette volna körbe, a körülöttem levő valóságnak csak egy kicsi részét érzékeltem, pont annyit, hogy képes legyek az alapvető döntéseket meghozni. Emlékszem, például, hogy a sebész orvos egy műtét menetéről és kockázatairól tájékoztatott, mire én csak annyit mondtam, hogy értem, rendben, tegyék a dolgukat a legjobb tudásuk szerint.

Megbíztam a „mai magyar egészségügyben”, amit, így a harmadik év végén is, úgy érzem, jól tettem. Bíztam bennük, így maradt erőm arra, hogy magamban is bízva tegyem a dolgomat. Később inkább az okozott feszültséget bennem, amikor „a kemoterápia öl…” kezdetű cikkek kerültek elő. Ezek szerint én öltem azzal, hogy aláírásommal beleegyeztem Őszibarack minden kemoterápiás kezelésébe? Sokat beszélgettem erről a barátnőmmel, és mindig azzal nyugtatott, hogy „a mankót nem lehet kivenni egyetlen beteg ember kezéből sem”. Ha valaki az orvostudományra bízza magát, azt a döntését tiszteletben kell tartani. Őszibarack elég nagy volt már ahhoz, hogy minden információt megkapjon, s a döntésekben teljesen részt vegyen.  Így vigasztalódtam.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy minden ember más, nincs két egyforma beteg, így az efféle összehasonlítások, egyszerűsítések, hogy a kemo öl” és „mai egészségügy” sehova nem vezetnek. Egyénileg kell mérlegelni, mindenki csak a saját útját járhatja be. Ezért hiszem el azt is, hogy nem minden leukémiás megbetegedésnek azonos a kimenetele, sokszor igen jók a gyógyulási esélyek!

A teljes diagnózis felállítása után – amiből azt szűrtem le, hogy Őszibarack a leukémia egy ritka, igen súlyos típusával élt együtt, – az eltelt idő távlatában, úgy gondolom és érzem, hogy mindenki, aki közvetlenül, vagy közvetve részt vett Őszibarack gyógyításában, a legjobb tudása és szándéka szerint cselekedett, s a fennmaradó másfél évet ajándékba kaptuk az Ő közreműködésükkel.

Köszönöm Mindnyájuknak!