Fotó: “Örök panoráma”, saját felvétel

– terápiás írás, terápiás sírás, terápia és a többi – covidon innen és túl

Megrendelésre még sohasem írtam. Most sem az volt a kifejezett kérés, hogy hozzak össze egy új bejegyzést, hanem hogy töltsem fel újra valamelyiket az elmúlt pár hónapból, hátha valakinek reményt adhat COVID idején.

Elkezdtem áttekinteni, hogy melyik epizód lehet az, amelyiket szívesen közzé tenném ismét. Rá is akadtam valamire, ami kissé eltér a többi bejegyzéstől, ráadásul nem a könnyen emészthető fajtából való. Előfordulhat, hogy nem ez volt a legszimpatikusabb írásom, de sebaj, engedtem már kicsit a megfelelési kényszeremből.

Ide másolom azokat a rímekbe foglalt szavaimat, amelyeket még volt erőm leírni, amikor tavaly novemberben a COVID két vállra fektetett, s arra kényszerített, hogy egyik napról a másikra kivonjam magam a közéletből. (Talán most érthetőbbé válnak a sorok, meg aztán némi kiegészítésre is szorulnak.)

Agónia

Zilált kis életébe befészkel a szunnyadó idő.

Teng leng a múlt, a jelen, s a kiszámíthatatlan jövő.

Sötétlő selyem köntösbe burkolózik november.

Kínok halmaitól, s hamvaitól búcsúzik az ember.

Szederjes bőrén áthatol a dermesztő hideg,

s ellenállásban pattan el sok, megfeszített ideg.

Kimerülve, kisemmizve, elnyúlva remeg

gyermeteg; elernyed, s fájdalma bent reked.

Viharos lökésekben öntözi hideg verejték,

csontig hatoló fájdalom emészti egész testét.

Menni, menni! – zihálja Keserűség

Maradni, maradni – dúdolja Reménység

Három hétig tartott a „szent vízszintes”, melynek során a legkülönfélébb tünetek jöttek elő egyik percről a másikra.

Hogy sajnáltam-e magamat a kínok közepette? Töredelmesen bevallom: igen. Újból és újból feltettem a kérdést: miért pont én vagyok ennyire rosszul? Miért pont én vagyok az, aki egy pohár vízért alig tud kimenni, aki ápolásra szorul. Mindig én ápoltam másokat, így rettenetesen bosszantott ez a felállás.

Esetemben a válasz csakhamar megérkezett, az ismerős dal formájában:

„Ha nem hiszed el, hogy az élet,

Tényleg örökké tart,

Hiába úszol belefulladsz,

Pedig ott van a másik part!”

A COVID-os élményem a hit próbája volt, mérlegelésre kényszerített és komoly döntés elé állított, miközben két lehetőséget kínált: belefulladok az addigi életvezetésembe, vagy – ha az úszás nem is tartozik az erősségeim közé – beülök egy csónakba és kezembe veszem az evezőket.

Történt aztán,  22 napnyi agóniát követően, hogy úgy határoztam, karrierváltásba kezdek.

Mire számítok a továbbiakban? Arra, hogy  egyszerre gyönyörködhetek a kilátásban és válhatok egyre edzettebbé.

Pénteki beszélgetőtársam, aki történetesen pszichológus, kérdezte tőlem, hogy mire vagyok a legbüszkébb? Arra, hogy volt erőm megtenni az első lépést, azaz megragadni az evezőket  – válaszoltam.

S hogy mi köze mindennek Bogihoz? Régen azt az illúziót tápláltam, amikor egy kopasz kamaszt ábrázoló képet láttam egy ADÓ 1%-os hirdetésen, hogy velünk ez nem történhet meg, mert ezt nem tudnám elviselni, túlélni. Megtörtént, el tudtam viselni és túl is éltem.  A COVID-ról is azt hittem, hogy engem majd elkerül. Nem került el, s mégis, el tudtam viselni és túl is éltem.

Miben hiszek? Abban, hogy „az élet tényleg örökké tart”.

Miben reménykedek? Abban, hogy egyre könnyebben megértem a különféle élethelyzeteim által közvetített üzeneteket, s a helyett, hogy a külső körülményeket hibáztatnám, képes leszek tanulságokat levonni, és azokat az élet(em) szolgálatába állítani.

Mi lenne a legnagyobb? Az, ha újra úgy tudnék szeretni, mint egy kisgyerek: őszintén, önzetlenül és áradóan, mert:

„Most megmarad a hit, remény, szeretet,

Ez a három, ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.”