Talán emlékeztek arra, amikor arról írtam, hogy reggelente egy rövid kerti sétával és kávéval indítom a napot, s hogy ez a kis szertartás mennyire jótékonyan befolyásolja a nap alakulását.

Már már ott tartottam, hogy ez – is – kiveszett az életemből.
Azért írtam, hogy “is”, mert azt vettem észre magamon, hogy a korábbiakhoz képest kevesebb bennem az együttérzés, a segítőkészség, a részvét, a kíváncsiság, egyszóval a nyitottság.
Nem azt mondom, hogy mindig mindenkivel össze kellene borulni, együtt jajveszekelni, bármilyen történés hallatán zokogni, vagy mindenki helyett megoldani a helyzetét.

Arról beszélek, hogy a páncélom – ami eleinte az önvédelmet szolgálta – egyszer csak elkezdett burjánzani, elfajulni. Hm, mint a rákos sejtek. Igyekeztem nem érezni, mert amikor éreztem, az nagyon fájt.

Hosszú folyamat, amíg a páncél mevastagszik, s nehéz észrevenni, hogy az érzelmek megélése terén mi az egészséges mérték.

Egyet akartam: elkerülni a fájdalmat. Olyan ügyesen vitt így előre az akaratom – az a bizonyos “eget ostromló” – hogy egyszer csak a közömbösség páncéljában találtam magam.

Nemrég viszont azt vettem észre, hogy Bogi elvesztése néha újra és újra nagyon fáj. Már már furcsának hatott ez a fel-felbukkanó fájdalom. Igyekeztem elbújni előle. Reggel az utolsó pillanatban keltem, gyorsan készülődtem, irány a munka. Munka. Munka után haza, alig vártam, hogy eljöjjön az alvás ideje. Reggel újra rohanás.

Így tényleg nincs idő a fájdalomra…

S hogy visszatérjek a mondandóm elejére: nem adtam meg magamnak a kerti séta nyújtotta lehetőséget: időt magamra, a gondolataimra, az érzéseimre. Eleinte észre sem vettem, hogy eluralkodik rajtam a fásultság, aztán az sem tűnt fel, hogy ebbe az állapotba szépen beleroskadok, elkényelmesedek benne, ellustulok.

Nem a világ dolgaiban lettem rest, hanem a magaméban: nem szántam időt arra, hogy kicsit össze rendezzem a belső világomat

Aztán egyszer csak “magától” felderengett:  elég ebből a restségből.

Pici lépést tettem csak előre: este elkészítem a dolgaimat másnapra, reggel pedig irány a kert, ahol hajtanak a jacintok és a tulipánok.

A szentháromságfű ( Viola tricolor, vadárvácska) már virágba is borult.

---

A félhomályban felsejlik a gyertya lángja. – Kívánjuk, hogy legyen még sok ilyen szép napod – énekeljük a szűk családi körrel.
Egy pillanatra átfut a gondolat, hogy mit keresek én itt, együtt, ezekkel az emberekkel.
Barátnőm szülinapját ünnepeljük, aki a közelben lakik.
Gondoltam, hogy átszaladok hozzá egy fél órára e jeles napon. Megint tovább maradok kicsit, így esik meg, hogy belecsöppenek a családi köszöntésbe.
Aztán hirtelen sarkon fordulok, hogy maradjon egy kis idejük egymásra is, mostmár tényleg maguk között.

Hazaérve kezdenek “halkan  zúgni” az érzelmeim, végig az arcomon, mint a csermely.

Itthon fogom fel az előbb történtek jelentőségét. Bogi elvesztése után is sok időt töltöttem náluk. Mindig meleg szeretettel fogadtak, ezért nem érzem magam kívülállónak e mostani nagy napon sem.

Később bekuckózok itthon a szekrény melletti fotelba, ahol, mintha angyalszárnyak csiklandoznák a szememet és a torkomat. A karácsonyfa még áll, egy-egy ága belóg a tévé képernyőjébe.
Sebaj, jólesik ez a meghittség. Tőlem jobbra Bogi iskoláskori mosolygós fotója, a másik keretben két ballagási fényképet öltöztet  fénybe karácsonyi fűzér.
Mérhetetlenül hálás vagyok értük.

Barátnőmmel ez alkalommal egyetértettünk abban is,  hogy bár még csak januárt írunk, meglegyintett mindkettőnket a tavasz szele.
S hogy nem képzelődöm, abban megerősítenek a kert egy naposabb szegletében kibújt hóvirágok.

Elmondhatom, hogy a szeptember elején Mályinkán tett látogatás kiválóan sikerült. Már a következőt tervezzük.

Eljutottam oda, hogy a hétvégi elfoglaltságokat feljegyzem a telefonomba a naptár alkalmazásba. Itt tartom számon a gyermekeim velem egyeztetett programjait is, nehogy valamit keresztbe szervezzek.

Eljött az az idő, amikor már nem természetes, hogy hétvégén együtt a család. Átalakulóban ez a valaha természetesnek tartott szövetség.

Igazából  az átalakulás is épp olyan  természetes, mint amilyenek a korábbi szoros együttlétek voltak.. Az eszem ezt jól tudja, de a lelkem még nem érte utol ezt a helyzetet.

Némi bebábozódás után könnyű szárnyakra kelhet a pillangó család.

Hol ritkábban, hol gyakrabban, összeérnek az idővonalaink. Így lesz ez november elején is.

Meghívást kaptunk a Bátor Tábor Lélekmadaras családi programjára. Nagyjából hat éve jártunk ott először, négyen, együtt. Aztán még kétszer, körülbelül másfél év alatt.

Egészen megilletődtem a levél olvasása közben. Jó lesz találkozni a hasonló utat bejárt társakkal.
Lehet, hogy kissé felkavarodik az állóvíz, de nem baj. Olyan védett környezetben, mint a Bátor Tábor, ezt is könnyebb feldolgozni. Biztonságos. Meghitt. Felemelő.
Alig várom.

“Itt van az egész nap előttem,
Bármi lehet ma még lehet belőlem
Kertész leszek, fát nevelek,
Vagy vadakat terelő juhász leszek.
Itt van az egész nap előttem,
Bármi lehet még
Itt van van az egész nap előttem
Bárki, bárki lehetek még” (Szeder: Reggeli dal)

Rendszeresen visszatérünk a családdal a Bükk lankáira, egykori szülőfalumba.

Régebben abban a házban nyaraltunk, amit a nagy városba költözés miatt eladtunk.  Hollandok vették meg, akik idő közben a barátaink lettek.

Ma is egyre gyakrabban látogatunk oda, bár más-más szálláshelyet veszünk igénybe.

A kis faluban töltött nagy családi nyaralások igazi kikapcsolódást jelentettek: kirándulás, szalonnasütés, közös főzés, találkozás a rokonokkal, olvasgatás a Nemzeti Parkra néző teraszon.

Utoljára azokban az időkben tudtam úgy odafigyelni, teljes mértékben kikapcsolni a gondolatrohamokat, hogy végig olvassak egy-egy jó könyvet, amikor még Bogi is velünk volt.
Azóta folyton félbehagyom őket.
(Azért azon néha elmélázok, hogy  A Funtineli boszorkány története, vagy A Viskó puszta olvasmány volt-e, vagy inkább valamiféle felkészítés a jövőre…)

Rengeteget fotóztunk, születtek tájképek, csoportképek a család apraja-nagyjáról.

Néha visszaköszön egy-egy ilyen fotó, amit mindig a szerint nézegetek,  hogy Bogi rajta van-e még, vagy ott lehet-e még a háttérben.

Úgy néz ki, hogy a régóta érzett kettősség bennem marad: egyrészt nagyon jóleső érzés felidézni a szép emlékeket, másrészt rögtön bekapcsol a hiányérzet.

Hogy mi a megoldás?
Nos, “kirándulás, szalonnasütés, közös főzés, találkozás a rokonokkal, olvasgatás a Nemzeti Parkra néző teraszon.”

Ezt teszem. Alig várom, hogy meglátogassam újra Mályinkát, amire szeptember elején sor is kerül. Mert ez jó nekem. Egyszerűen jó.

“Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a mult és övék a jelen. Verset irunk – ők fogják ceruzámat, s én érzem őket és emlékezem.”
József Attila:  A Dunánál

Csakis A verzió létezett számunkra.

Csakis arra készültünk, hogy a transzplantáció sikeresnek bizonyul és hosszú távú megoldást jelent. Bizonyára lehetett B terv, legalábbis orvosi protokoll fomájában arra az esetre, ha a transzplantáció azonnal kudarcot vallott volna, ezt az eshetőséget azonban a szakemberekre bíztuk.

Egyszer csak szóltak, hogy néhány nap múlva Bogi hazajöhet. Megszűnt a teljes elszigeteltség, mai divatos szóval élve vége lett a karanténnak.   Kinyílt a box ajtaja, így a 6 négyzetméteres  helyiség  része lett a külvilágnak.

Nem írtam fel magamnak ezt a dátumot, de a közösségi oldal ma reggel emlékeztetett: 46 nap után Szezám kitárult.

Emlékszem, hogy repültem haza és szereztem be hazafelé a még hiányzó eszközöket: forrázható edényeket evőeszközöket, poharakat.  Külön felmosó vödröt Bogi frissen elkészült szobájához.
Rengeteg segítséget kaptunk a félsteril környezet kialakításához.

El sem tudom képzelni, hogy Bogi mit érezhetett, amikor több,  mint hat hét után leszerelték róla az infúziót és akkortól másfél métertől nagyobb távolságra is elmozdulhatott a kórházi ágytól.

Egyrészt megkönnyebbültünk, amikor hazajött, másrészt úrrá lett rajtunk – főleg rajtam – az aggódás, hogy vajon hogyan sikerül biztosítani a gyógyulásához megfelelő körülményeket itthon.  Igyekeztünk minden tőlünk telhetőt megtenni.

Kisebb, nagyobb sétákra is eljutottunk. Még Normafára is kirándultunk egyet. Boginak mindenhol maszkot és kesztyűt kellett viselnie, valahányszor elmentünk itthonról, hosszú hónapokon át.

Az elején azt írtam: siker.
Most mégsem tudom pontosan, mit jelent ez a szó. Mitől válik valami sikeressé? Mi a fokmérője? Szükséges-e egyáltalán életünk bizonyos területeit a siker alapján minősíteni?

Bogi betegségének a súlyosságát tekintve, talán a kezeléseket követően ajándékba kapott 11 hónap is jelenthet sikert.

Mindig készültem, hogy megköszönjem annak az embernek az önfeláldozó segítségét, aki a csontvelőjét felajánlotta, de csak halogattam, azután még már nehezemre esett megfogalmazni, mit is érzek.

Kétféle dolog munkál bennem: egyrészt hálás vagyok, hogy Bogi mellett lehettem a nehéz időkben, másrészt időről időre rettenetesen hiányzik a hangja és az érintése. Ez utóbbiak inkább csak pillanatnyi beszűrődések a mindennapokba.  Vannak dolgok, amelyek már nem váltanak ki ilyen bevillanást. Ilyen a maszk.
Mások pedig, mint például a fertőtlenítő spray szaga még igencsak megdolgoztatják az idegrendszeremet.

Ez efféle nehéz időszakok miatt már nem teszek magamnak szemrehányást, nem próbálom – magamnak hazudva – a tökéletesség látszatát fenntartani, s úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

Néha bizony utánam kúsznak a régi történések, hét év ide, vagy oda.
Ezt nem úszom meg. Egy idő után azonban átkapcsolódik az a bizonyos relé az agyamban és elkezkezdek kivonni valamiféle esszenciát az átélt eseményekből. Például azt, hogy az  immunsejtek számának a kezelések során megfigyelt változását érdemes lenne grafikonon ábrázolni, majd pedig azt kottára átírva megszólaltatni valamilyen hangszeren, vagy egy dal formájában.

Fuvolán esetleg, hiszen Bogi is megtanult már valamennyire játszani rajta.

Babits Mihály: A második ének (1928)

Ez az írás most rendkívül nehezen született meg, annak ellenére, hogy nem kevés gondolatrohamom támadt az elmúlt pár hétben. Rengeteg manapság a gyászjelentés, több ismerőst ért óriási veszteség. Mit is mondhatnék?

Jómagam már egy hatéves időszakra tekintek vissza és azt elemezgetem magamban, hogy hogyan változott bennem a gyász megélése, illetve hogyan változtam én. Az a bizonyos földre rogyó zokogós periódus rég elmúlt. A hét elején látogattuk meg édesanyámmal édesapám sírját. Ezt az utat a hét legcudarabb időjárásával tarkított napjára sikerült szerveznünk, de valami nagyon hajtott bennünket, annyira, hogy a régi „Delta” című műsor felvezető dalában éreztem magam . (Megtekintésre ajánlom a Delta Főcímet:  https://youtu.be/jtlNdIA5SZA

Ha már elindultunk, hát menjünk tovább.

Édesapám névnapja április 12-re esik, az erről való megemlékezés szolgált indokul arra, hogy a nagy utazásra vállalkozzunk. Aznap éppen ráértem, és jeleztem, hogy a névnapot közvetlenül megelőző hétvégén már nem indulnék közel 200 km-es útra, valahogy úgy éreztem, itthon szeretnék lenni, hogy ha úgy támad kedvem, akkor elvonulhassak, vagy nézhessem, ahogy nő a fű – így gyászolok mostanában, amelyben Lilike, a kutyusunk is segítségemre van.

Azt követően, hogy a viharos széllel érkező hóesés alábbhagyott, sikerült elhelyezni a fagyhalálra ítélt krizantémokat a temetőn. Szépen kisütött, vagy inkább világított a nap, és ahogy a sírok között sétáltam és nézegettem az ismerős feliratokat, úgy éreztem, hogy még mindig nem fogtam fel a csillagoknak azt a furcsa együtt állását, hogy Bogi pont az édesapám névnapján szenderült jobb létre.  Elérzékenyültem.

A mögöttem álló években nagyon sok mindent próbáltam megérteni. Többek között azt is jó lett volna megfejtenem, hogy történhetett, hogy a nevezetes hétvégén pont nem én voltam a soros a kórházban? Hogy-hogy csak telefonon tudtam két szót váltani Bogival, mielőtt mély altatásba helyezték? – Bár, ami igaz, az igaz, akkor még nem lehetett tudni, hogy az utolsó szavai a telefonban elhangzottak lesznek:: Anya, anya.

Meg akartam fejteni, hogy egy másfél éves, csaknem mindennapos együttlét után miért hozta úgy a sors, hogy úgy tűnt, lemaradtam valamiről? Tudni akartam.  Már-már kezdtem azt gondolni magam is, hogy minden azon múlik, mi van nyaktól felfelé. Néha még a külvilág felől érkező impulzusok is azt erősítették, hogy fejben dől el minden. Addig-meddig akartam „eget ostromló akarattal” megoldani és megérteni mindent, hogy bizony pont a fejemben kuszálódtak össze a huzalok, ezért hiába akart volna eldőlni a további sorsom a koponyám belsejében, a fejem elpártolt mellőlem.

Ugyanakkor, annak ellenére, hogy fejben már sokszor cselekedtem ellene, a központi részem még soha nem hagyott cserben. Ha szimbolikusan is, de talán mégis akad ez-az, ami a  szívben dől el.  Gondoljunk csak azokra, akik felébrednek kómából, vagy egy szívműtétet követően. Csodás anyanyelvünk is ezt erősíti az olyan kifejezésekkel, mint „szívügynek tekintem”, „szívből jövő kezdeményezés”, „szívet melengető tett”, „szívhez szóló üzenet”, stb.

Tehát, kedves barátom, ha azt kérdeznéd, hogy vagyok a gyász tekintetében, akkor én azt mondanám el, hogy mivel van most a szívem telve. Szomorú vagyok, kissé békétlen, némiképp haragos. Másfelől pedig hálás vagyok azért, amim van és azokért, akik velem vannak. Meg se próbálom ésszel felfogni a történteket, így könnyebbnek is érzem magam, eképpen:

„Fegyverben réved fönn a téli ég,

kemény a menny és vándor a vidék,

halkul a hó, megáll az elmenõ,

lehellete a lobbant keszkenõ.

 

Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén

szerelem szólal, incseleg felém,

pirkadó madár, karcsu, koronás,

de áttetszõ, mint minden látomás”

József Attila

Fotó: “Örök panoráma”, saját felvétel

– terápiás írás, terápiás sírás, terápia és a többi – covidon innen és túl

Megrendelésre még sohasem írtam. Most sem az volt a kifejezett kérés, hogy hozzak össze egy új bejegyzést, hanem hogy töltsem fel újra valamelyiket az elmúlt pár hónapból, hátha valakinek reményt adhat COVID idején.

Elkezdtem áttekinteni, hogy melyik epizód lehet az, amelyiket szívesen közzé tenném ismét. Rá is akadtam valamire, ami kissé eltér a többi bejegyzéstől, ráadásul nem a könnyen emészthető fajtából való. Előfordulhat, hogy nem ez volt a legszimpatikusabb írásom, de sebaj, engedtem már kicsit a megfelelési kényszeremből.

Ide másolom azokat a rímekbe foglalt szavaimat, amelyeket még volt erőm leírni, amikor tavaly novemberben a COVID két vállra fektetett, s arra kényszerített, hogy egyik napról a másikra kivonjam magam a közéletből. (Talán most érthetőbbé válnak a sorok, meg aztán némi kiegészítésre is szorulnak.)

Agónia

Zilált kis életébe befészkel a szunnyadó idő.

Teng leng a múlt, a jelen, s a kiszámíthatatlan jövő.

Sötétlő selyem köntösbe burkolózik november.

Kínok halmaitól, s hamvaitól búcsúzik az ember.

Szederjes bőrén áthatol a dermesztő hideg,

s ellenállásban pattan el sok, megfeszített ideg.

Kimerülve, kisemmizve, elnyúlva remeg

gyermeteg; elernyed, s fájdalma bent reked.

Viharos lökésekben öntözi hideg verejték,

csontig hatoló fájdalom emészti egész testét.

Menni, menni! – zihálja Keserűség

Maradni, maradni – dúdolja Reménység

Három hétig tartott a „szent vízszintes”, melynek során a legkülönfélébb tünetek jöttek elő egyik percről a másikra.

Hogy sajnáltam-e magamat a kínok közepette? Töredelmesen bevallom: igen. Újból és újból feltettem a kérdést: miért pont én vagyok ennyire rosszul? Miért pont én vagyok az, aki egy pohár vízért alig tud kimenni, aki ápolásra szorul. Mindig én ápoltam másokat, így rettenetesen bosszantott ez a felállás.

Esetemben a válasz csakhamar megérkezett, az ismerős dal formájában:

„Ha nem hiszed el, hogy az élet,

Tényleg örökké tart,

Hiába úszol belefulladsz,

Pedig ott van a másik part!”

A COVID-os élményem a hit próbája volt, mérlegelésre kényszerített és komoly döntés elé állított, miközben két lehetőséget kínált: belefulladok az addigi életvezetésembe, vagy – ha az úszás nem is tartozik az erősségeim közé – beülök egy csónakba és kezembe veszem az evezőket.

Történt aztán,  22 napnyi agóniát követően, hogy úgy határoztam, karrierváltásba kezdek.

Mire számítok a továbbiakban? Arra, hogy  egyszerre gyönyörködhetek a kilátásban és válhatok egyre edzettebbé.

Pénteki beszélgetőtársam, aki történetesen pszichológus, kérdezte tőlem, hogy mire vagyok a legbüszkébb? Arra, hogy volt erőm megtenni az első lépést, azaz megragadni az evezőket  – válaszoltam.

S hogy mi köze mindennek Bogihoz? Régen azt az illúziót tápláltam, amikor egy kopasz kamaszt ábrázoló képet láttam egy ADÓ 1%-os hirdetésen, hogy velünk ez nem történhet meg, mert ezt nem tudnám elviselni, túlélni. Megtörtént, el tudtam viselni és túl is éltem.  A COVID-ról is azt hittem, hogy engem majd elkerül. Nem került el, s mégis, el tudtam viselni és túl is éltem.

Miben hiszek? Abban, hogy „az élet tényleg örökké tart”.

Miben reménykedek? Abban, hogy egyre könnyebben megértem a különféle élethelyzeteim által közvetített üzeneteket, s a helyett, hogy a külső körülményeket hibáztatnám, képes leszek tanulságokat levonni, és azokat az élet(em) szolgálatába állítani.

Mi lenne a legnagyobb? Az, ha újra úgy tudnék szeretni, mint egy kisgyerek: őszintén, önzetlenül és áradóan, mert:

„Most megmarad a hit, remény, szeretet,

Ez a három, ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.”