Mínuszok és pluszok

A mostani – a korábbi telekéhez képest is – igen hideg időjárás kapcsán eszembe jutott egy újabb epizód. Igazából ez a dolog mindig eszembe jut, amikor fázok. Naná, hogy folyton eszembe jut valami. Szerencsére teljesen leköt a munkám, így napközben nem agyalok.

Egy időben sok cikk jelent meg arról, hogy milyen körülmények között vannak azok a hozzátartozók, akik kénytelenek bent tartózkodni a kórházban a beteg gyermekkel. Földön alvás, és hasonlók. Ezeket olvasva, elöntött néha az irigység, hogy még ha a földön, vagy a lift ajtóban kellene is aludnom, bárcsak megtehetném, mert ez azt jelentené, hogy Őszibarack még velünk van.

Sokféle helyzetet megtapasztaltunk Őszibarackkal. Az Ő nevében nem nyilatkozhatok, hogy hogyan bírta ki ezt, vagy azt, a magaméban viszont igen.

A hidegre visszatérve, a következő emlék derengett fel előttem.

Az egyik kórházban a hozzátartozók részére zuhanyzó állt rendelkezésre. Egyetlen bibi volt vele: csak hideg víz jött még a meleg vizes oldalról is. Téli hónapokban ezt én elég nehezen tűrtem. Néhány anyuka úgy vélte, hogy ha egy kicsit kiengedi a vizet, majdcsak megjön a meleg víz is. Nem jött. A nagyjából tíz fokos vízben egy pillanat műve volt a mosdás. Igyekeztem megszokni. Nos, ez nem ment, sokat nyafogtam e miatt. Így csak addig jutottam, hogy elfogadtam: ez van, kibírom a jó ügy érdekében, hogy Őszibarack mellett lehetek.

A hideg vizes zuhany kapcsán meggyőztem magamat arról, hogy ez nem egyszerűen elviselhető, hanem még hasznos is, hiszen az ülő életmódból fakadó bajok megelőzésére, vérkeringés fokozására igen alkalmas. Kneipp kúrának fogtam fel a vízi kalandot.

Később minden jóra fordult, mert a másodszori kórházba költözéskor már meleg vizes, hidro-masszás zuhanykabin várt. Szeretném kiemelni, hogy ezt a jelentős fordulatot a jókedvű adakozóknak köszönhetően lehetett elérni.

Most, 2017-ben, 3 év elteltével, továbbra is nehezen viselem a hideget. Kutyusunk, Lizike is nagyon fázik. Ő az udvaron lakik, egy szigetelt faházikóban, de az egyik reggel már nem tudtam tovább nézni a reszketését, így beengedtem a lakásba. Bent is volt, körülbelül egy percig. Még a neki készített vizet sem akarta a lakásban elfogyasztani. Ahogy nyílt az ajtó, már kint is volt. Kutyaruha nála nem jöhet szóba, hiszen letépné magáról. A pokrócot miszlikbe szaggatná és elfogyasztaná ebédre. Egyszer csak, pattant a szikra, a régi megoldás: szalma. Jól kibéleltük a helyét, s ma már boldogan és hálásan várt haza az ő kis kuckójában.

A buszon ülve azon kattogott az agyam, hogy vajon meddig érdemes elviselni egy helyzetet és meddig tudunk kitartani az adott körülmények között? Ha jó okunk van rá, vagy életünk fontos céljához kapcsolódik, akkor bizonyára sokáig. Az is kérdés még, hogy módunkban áll-e változtatni a körülményen? Ha nem, akkor az előző válasz lép életbe. Ha azonban tehetünk valamit azért, hogy változtassunk, akkor tegyük meg, nem kell, hogy mártírokká váljunk.

Fázós hangulatom utáni elmélkedésem végén arra jutottam, hogy ha lehetőség kínálkozik melegebb helyet találni, én bizony nem fagyoskodok tovább, keresek egy jó meleg kuckót.