“Ha nem hiszed el, hogy az élet,
Tényleg örökké tart,
Hiába úszol belefulladsz,
Pedig ott van a másik part!”

Tankcsapda: Örökké tart

Az előbbi dalt azért idéztem, mert mostanában vissza-vissza tér egy gondolat, hogy már nem annyira a Bogi jégtáblájáról írok, hanem a saját magaméról. Remélhetőleg, ennek az oka nem az önzőség, hanem az a kép, ami újra és újra felsejlik előttem: a jégtábla, amin Bogival egy ideig együtt éltünk, egyszer csak ketté válik, s az áramlat más-más irányba sodorja a darabokat. Az Övét talán az Örökkévalóságba, míg engem a part felé, ami már kezd kirajzolódni.

A mostani témám ettől azonban még fontosabb. Ma van a Csontvelődonorok Világnapja. Amint a Démétér Alapítvány bejegyzését nézegettük, a nagylányom megjegyezte, mennyire sajnálja, hogy annak idején nem lehetett donor. Bogi 2014-ben esett át csontvelő transzplantáción. A család minden tagját megvizsgálták, sajnos egyikünknél sem volt kimutatható a szükséges egyezőség, genetika ide, genetika oda.

Ilyen a box

A tágabb családi körben is volt jelentkező, aki azonnal kés alá feküdt volna. Az eljárás azonban az, hogy aki jelentkezik csontvelő donornak, a vizsgálatokat követően felkerül egy magyar, vagy nemzetközi donorlistára, s annak ad csontvelőt,  akinél felmerül az igény, természetesen újabb beleegyezést követően. Egyáltalán nem biztos, hogy Boginak megfelelt volna, de attól még másik beteg számára jó lehet.

Bogi esetében már folyamatban volt a keresés, Ő is nemzetközi várólistára került. Ez jelentősen növelte az esélyét a donor megtalálásának: egy lengyel hölgytől altatásos beavatkozás során kinyert csontvelőt kapott. Sok néppel keveredtünk a történelem során.

Sajnos azóta sem köszöntem meg Neki. Először azért nem, mert eleinte minden megtörténhet. Vártam, hogy stabilizálódjon a helyzet. Úgy látszott, ez is fog történni, ám amikor ebbe kezdtük beleélni magunkat, kiderült, hogy a transzplantáció nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Ezt főleg nem akartam megírni. A műtét sikerült, a beteg pedig… Roppant rosszul hangzik.

Most, hogy írom ezeket a sorokat, azt gondolom, talán mégsem késő még köszönetet mondani, hiszen akkor a legnagyobbat kaptuk egy idegen embertől: a Hitet, a Reményt és a Szeretetet.

Nem is tudok tökéletesebb, önzetlenebb segítséget elképzelni annál, mint amikor valaki saját testéből ad egy darabot egy másik, akár idegen embernek. Ne feledkezzünk el most azokról sem, akik vérüket adják, egyszer, vagy  rendszeresen. Korábban már írtam arról, hogy Bogi rengeteg vérkészítményt kapott, s ha a pletyka igaz volt, néhány esetben a katasztrófa idejére elraktározott tételekhez is hozzá kellett nyúlni. Hogy ez ne fordulhasson elő másokkal, most újra bátorítok minden egészséges embert, hogy mozduljon, induljon. Rá, Rád is szükség van!