Hipp-hopp, észre se vesszük a hétköznapokban, hogy mennyire magával ragad bennünket a közhangulat: elidegenedett világban élünk. Tényleg így van?

Szerintem nincs mindig így, ezért azt kívánom mindenkinek, hogy nyíljon lehetősége ennek az ellenkezőjét is megtapasztalni.

Lakodalomban jártunk. Sok-sok rég nem látott, vagy éppenséggel, alig ismert rokonnal találkoztunk. Igazi meglepetéseket okoztunk egymásnak. Egyik-másik gyermek akkorát nőtt, hogy nem győztünk csodálkozni. Ahogy leltározni kezdtem a csemetéket, s születési sorrendbe próbáltam őket tenni, egy-egy villanásnyira Bogi is képbe került. „Ó, igen, két évvel fiatalabb, mint az az ifjú úr ott.” „Ha itt lenne, akkor a koszorús lányok táborát gyarapítaná.” „Vajon lenne már barátja?”

Az asztaltársaságunk hamar kötetlen beszélgetésbe kezdett.  – És hogy vagytok? – kérdezgettük egymástól. Az „és” nem azért került a mondat elejére, mert ezt a régen elhíresült nyelvtani szokást szerettem volna áthágni, hanem azért, mert egy-egy, már korábban megkezdett beszélgetés, félbe hagyott mondat folytatása volt. Tisztában voltunk az előzményekkel, kíváncsiak voltunk, ki, hol tart.

Mindenki magáénak tudhatott egy-egy tragédiát a családja életében. Kinek már vagy  negyven éve, kinek csak 2-3 éve hozta a magával a sors. Mielőtt megijednénk, hogy a lakodalmi hangulatot ezzel hidegre tettük, elmondom, hogy  egyáltalán nem ült le a buli. Sok mindent felidéztünk, mégsem ragadtak magukkal minket a rossz emlékek. Egyszerűen csak ott voltak, mint az életünk részei. Meg is állapítottuk mindnyájan, hogy nagyon fontos beszélni a negatív történésekről is.

A másik, amit leszögeztünk, hogy történt, ami történt, szükséges, és tudunk, tudtunk is előre tekinteni, előre lépni, még akkor is, ha ezt nem gondoltuk volna annak idején. Ahogy eljutottunk addig – mindenki a maga tempójában -, hogy nem kell nekünk folyton a miértekre keresni a választ és mindent megmagyarázni, elemezni, máris szabadabbá, könnyedebbé váltunk, erősödött a jövőbe vetett bizalmunk.

A társaság egy részével csak temetéseken találkoztunk az elmúlt években, így ez a lakodalom kész felüdülést jelentett.

Mulattunk. A zenekar fújta a talpalávalót. Pörgött a szoknya, szökkent a láb, ringott a csípő, tartott a kéz, ölelt a kar, felragyogott a mosoly, forgott a világ. Megfordult. Végre megfordult.

Korábban osztoztunk már egymás bánatában. Most jól esik osztozni egymás örömében is.