Már-már azt hittem, hogy elapadtak a szavaim, hogy nincs is több mondanivalóm, hogy lassan magam mögött hagyom a Jég hátán blogot. Tegnap mégis megszólalt az a bizonyos belső hang.

Este felé arra készültem, hogy kimegyek a temetőre, mivel már hetek óta nem jártam ott.

• Miért nem holnap megyünk?
• Mert már rég nem voltam.
• De holnap lesz Bogi névnapja.
• Nem negyedikén? Valahogy mindig negyedike jár a fejemben.
• Augusztus 1.
• Teljesem elfelejtettem. Jó, akkor holnap.

Pénteken, az előbbi beszélgetést megelőzően valaki feltette nekem a kérdést, hogy milyen érzés az, hogy halványodnak az emlékek? Hogy nem minden fűszálról, színről, illatról, helyről, emberről Bogi jut eszembe? Kisebb hallgatás után azt válaszoltam, hogy jó.

Nézzük csak mit jelent az, hogy a felejtés jó.

A kezdetek kezdetén, azaz a tragikus évek végén a mindennapokat az emlékek töltötték ki, mégpedig a közelmúlt nehéz történései. Talán a szomszédok hallhatták reggelente az ebből adódó, eget rengető megnyilvánulásaimat a kertben.  Jó szomszédok. Elnézőek.

Elmúltak ezek az állapotok. Talán az idő…

Tehát arra a kérdésre, hogy milyen érzés a felejtés, azt válaszolom, hogy jó.  Lelkiismeret furdalás nélkül. Miért? Mert ezzel nem Bogit felejtem el, hanem az ólomként rám nehezedő súlyokat tudom letenni a vállaimról, amelyek alatt olykor csak vánszorogtam.  Mert így Bogira abban az állapotában emlékezhetek, amikor felhőtlen lehetett az öröme.

Azokkal a külső jegyeivel tudom őt felidézni, amelyeket a betegsége felfedezése előtt viselt:

szőke, egyenes haj, bársonyos bőr, angyali arc.

Jól esik ebben a formájában megeleveníteni őt. Jól esik ilyen módon közel lenni hozzá. Jól esik, mert így van igazán velem. Örökké.

Isten hozott augusztus!

„Nagy öröme vagy ma

Lángoló szívünknek

S neved áldott napja

Új diadalünnep.”

Juhász Gyula