Intenzív időszakon vagyok túl.

Részt vettem egy kerekasztal beszélgetésen, aminek a témája az újrakezdés volt. Többed magammal vállaltam, hogy belenézek a közönség szemébe.

Hogy mit gondoltam, amikor kiültem? Azt, hogy nem vagyok teljesen komplett. (Persze, ha teljesen komplett lennék, akkor nem lenne itt miről beszélni.)  Az adrenalin szintem az egekbe szökött és többször szerettem volna felállni, lazítani kicsit. Az állapotomat az oldotta, hogy rám került a sor, beszéljek. Kézbe vettem a mikrofont, megszólaltam, és ekkor éreztem, hogy a feszültség oldódik, lassan eloszlik a hátamból a nyomás.

Hogy mi volt a szándékom? Talán, hogy ebben a formában is, mindenestül, tokkal vonóval felvállaljam magam és a történetemet.  Jól esett a figyelem. A közönség soraiban többen ültek, akik a legnehezebb időszakokban segítő társaim, vagy csendes kísérőim voltak, így, nekik is szerettem volna köszönetet mondani.

Ahogy ma reggel a cseresznyefáink között kortyolgattam a kávét, kissé átszellemültem. Arra a megállapításra jutottam, amit korábban, a vihar idején nem gondoltam volna, hogy a Bogival történteket ékszerként viselem. Egyrészt viselem, ami azt jelenti, hogy rajtam van, velem van. Ékszerként, ami annyit tesz, hogy már nem teherként élem meg. Ott látom mindig a szemem sarkában és néha-néha megcsillan rajta a fény.

Hogy eddig eljuthassak, sok-sok időre volt szükségem. El is hangzott egy hasonló kérdés a kerekasztal beszélgetés során, valahogy így: mióta érezzük magunkat újra egyben? Azt válaszoltam, hogy mindössze néhány hónapja és még gyakran bele kell picit csípnem a saját arcomba, hogy valóban így van-e. (Emlékeztetőül: diagnózis: 5 éve, gyász: 3 éve, stb.)

Két nappal azután, hogy a közönség elé léptem, még egy újabb megmérettetést tűztem magam elé: tánctudásomat is megmutattam a színpadon. Ebben az esetben is igen fontos volt számomra, hogy kik ülnek a nézőtéren. Ekkor is eszembe jutott, hogy most kellene elfutni, de az elmúlt bő egy év során már annyi időt és energiát fordítottam a gyakorlásra, hogy úgy döntöttem, maradok. Átadtam magam a táncnak.

A mai, cseresznyefáknál tett látogatásom során kerültek ismét helyükre az események. Kipihentnek és békésnek éreztem magam.

A címben megfogalmazott adrenalin pálya nem annyira a lesiklást jelenti számomra, hanem sokkal inkább a felvonót, azt az élményt, amit egy drótkötélpályán történő utazás okozhat, valahogy így: