Lizi Kutya volt az első, akitől az alma lerajzolása után Bogi ihletet nyert a kórházbeli alkotásaihoz. Kutyuskánk igazi családtag lett, rajongtunk érte és ő is értünk.

Ha valaki szomorkodott, addig bökdöste az orrával, hogy az illető máris megnyugodott és elfelejtette minden búját, bánatát.

Utca kutyájának neveztük. Aki csak elment a kerítés előtt, megsimogatta. A szomszédok gyakran élelemről is gondoskodtak, de ez sokkal többet jelentett. Elmondásuk szerint Lizi épp csak válaszolni nem tudott, igazi barátságok szövődtek.

Szemétszállításkor mindig friss pizzát kapott.

Amikor elutaztunk, nem volt gond, hogy kire bízzuk, szívesen elvállalta bárki, hogy gondoskodjon róla.

Bogi készített róla rajzokat is, és fényképeket is. Ez utóbbiak inkább akkor lettek sikeresek, ha aludt, mivel a mi Lizikénk nem igazán tűrte a kamerát, olyan eleven volt, hogy folyton bemozdult. (Az előbbi képet Bogi a szobája ablakából készítette 2014. nyarán)

Ha olykor nem jelent meg a kapunál a kedvenc, amikor ismerősei üdvözölni akarták, már jött felénk a kérdés, hogy ugye jól van.

Erre az utóbbi időben egyre kevésbé tudtunk igennel válaszolni, mivel megrendült az egészsége. Az orvos rendszeresen látogatta. Soha nem volt hajlandó az autóban megnyugodni. Egyik oldalon becsuktuk az ajtót, a másikon meglógott.

Egyszer egy ismerős megjegyezte az állapotával kapcsolatban, hogy ha ez így folytatódik, el kell majd altatni.

Elaltatni?! Még mit nem. Olyan vidám. Hogyisne. Nagyon dühös lettem. Túl közelről szemléltem.

Eltelt néhány hónap. Szalmával béleltük ki a fekhelyét télire.

Az orvos azt mondta, hogy mindent megtettünk. József Attila talán más meggondolásból írta a Kopogtatás nélkül című versét, mégis ezek a sorok jutottak eszembe:

“Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma. ….

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.”

Lizike! Nyugodj békében!